Full text,  Kiemelt

A politikai folyamatok kulcsa, hogy rettegjünk a kirekesztettek lázadásától

Orbán Viktor nagy húzása az volt 2015-ben, hogy egy pillanat alatt helyezte bele magát az apokaliptikus Belül pozíciójába, mondja Kiss Viktor politológus, aki szerint az új politikai logika nem felső és alsó társadalmi rétegek, hanem kívül és belül lévők között tesz különbséget. Aki belül van, egyszerre szorong a kizuhanástól és attól, hogy a Kívül néptömegei átveszik a helyét. Mihez kezd ezzel a helyzettel a baloldal? Mi változott abban egy év alatt, ahogy a járványról beszélünk? És a negyvenmillió forintos kérdés: mihez kezdjünk a posztmodern kapitalizmussal? Interjú a Politikatörténeti Intézet kutatójával, a Kívül/Belül – Egy új politikai logika című könyv szerzőjével.

Látta az Élősködők című filmet?

Nem.

Koreai film, tavaly nyert Oscar-díjat. Egy szegény családról szól, amelynek a tagjai egymás után elkezdenek dolgozni egy gazdag család házában, és átveszik a helyüket. Mintha ennek a filmnek is lenne némi köze ahhoz, amiről az új könyve szól. Ahogy fogalmaz, „a kívül lévők lázadása elkerülhetetlennek látszik”.

Egy ellentmondást szerettem volna megragadni a könyvben. Egyrészről olyan szakadások jönnek létre a világban „belül lévők” és „kívül lévők” között, amelyek folyamatosan azzal fenyegetnek, hogy a privilegizált terekből kirekesztett emberek fellázadnak. Ne csak arra gondoljunk, hogy a kerítések előtt rekedt menekülteknek előbb-utóbb elege lesz, vagy hogy folyamatosan milliók indulnak útnak a Föld elviselhetetlen helyeiről az élhető vidékek felé. Valójában már a belül lévők hétköznapjait is ez a konfliktus határozza meg. Folyton belebotlanak a hajléktalanokba, a színes bőrűekbe, a fogyatékosokba, a deprimáltakba – mindenkibe, aki zavaró tényező lehet az ő tereikben. Mi következik ebből a helyzetből? Az, hogy a kirekesztettek lázadnak, a befogadottak pedig mindig védekeznek? Ezt szeretné sugallani a bezárkózó jobboldal és a globális forradalomban reménykedő baloldal egyaránt. A könyvemben azt szeretném bizonyítani, hogy a politikai folyamatok kulcsa nem ez, hanem maga a rettegés a kirekesztettek lázadásától, a belső pozíciónk megrendülésétől. A saját szorongásunk a kulcs.

2015-ben úgy fogalmazott, a déli határkerítés az új korszak politikájának kvintesszenciája. A könyvben ki is fejti, miért, mondván, a globális kapitalizmusban nem „fent” és „lent”, hanem belül és kívül oszlik el a népesség. Mi a különbség?

A „lent” és a „fent” fogalmait általában valamiféle társadalmi hierarchiához, vagyoni helyzethez kötik, tehát beazonosítható embercsoportokra utalnak. Ha a Kívül-Belül ellentétpárt használjuk, azt állítjuk, hogy terek állnak egymással szemben: a privilegizált, a „jó”, valamint az azokat körülvevő, hátrányos helyzetű, „rosszabb” helyek. Mi mindenáron az előbbiekhez szeretnénk tartozni, az utóbbiakhoz pedig semmiképpen. Azért 2015-től számítom az új korszak kezdetét, mert onnantól kezdve történnek olyan események, amelyek már jobban érthetők az új típusú, Kívül-Belül felosztás segítségével. Ilyen volt a menekültválság, majd a Nyugatot érő terrortámadások, aztán a Brexit elhúzódó folyamata, most a koronavírus-járvány a maga karanténjaival és visszaállított határaival. Azt javaslom, állítsuk át a koordináta-rendszerünket, és fogadjuk el, hogy a jelenlegi politikai logikát inkább Kívül és Belül kérdése határozza meg, amely csak részben húzható rá lent és fent kérdésére.

A szorongást napjaink globális kapitalizmusának alaptermészeteként írja le: a belül lévők folyton attól félnek, kívülre szorulhatnak, mert „a kívül és a belül lét szituációja és szubjektív érzékelése folyamatosan változik”. Miért más ez a szorongás, mint a régi félelem a pozícióvesztéstől, a deklasszálódástól?

Nagyban különbözik tőle. Régen is féltek az emberek attól, hogy betegek vagy szegények lesznek. A többség azonban úgy gondolta, hogy az élet számára alapvetően nehéz, és hogy ő az „alsóbb osztályok” tagja.

Napjainkban a fejlett társadalmakban ezzel szemben a döntő többség úgy gondolja, ő maga a privilegizáltak világához tartozik, számára alanyi jogon jár a boldogság és a jólét. Ez kettős szorongáshoz vezet.

Egyrészt szorongunk attól, hogy nem lehetünk eléggé „belül” a kedvezményezett világon, vagy egy óvatlan pillanatban egyenesen kizuhanunk onnan. A jelenlegi változékony munkaerőpiacon az emberek már nemcsak a munkanélküliségtől, de a rossz munkáktól is rettegnek. Másrészt pedig félünk a külső hatásoktól is: nem szeretnénk, hogy ezek érintsenek bennünket, de nem is tudunk mit kezdeni velük. „Nem lehetünk eléggé belül, de közben túlságosan kívül vagyunk”: ezt a harapófogót szerettem volna bemutatni a könyvben.

Farkas Norbert / 24.hu

Valóban mondhatjuk, hogy privilegizált helyzetben érzi magát egy kelet-magyarországi közmunkás?

Amikor privilegizált és nem privilegizált terek fogalmaiban gondolkodunk, el kell búcsúznunk az olyan kategóriáktól, mint „Magyarország”, vagy a „Nyugat”. A posztmodern kapitalizmus világa iszonyatosan töredezett, egymás mellett mozaikszerűen jelenlévő terekkel. A gazdag országokban más a mozaikszerű terek összetétele, de ott is megvannak a különbségek. A könyvem azért kapitalizmuskritika, mert abból indul ki, hogy ezeket a tereket a politikai erőkkel összhangban a tőke alakítja ki. A tőke dönti el, hová épül irodaház vagy elit egyetem, hová települ összeszerelő üzem vagy akkumulátorgyár, miből lesz turisztikai attrakció, és hová nem kerül egyik sem. A politikai elitek próbálják ezt befolyásolni, de a zónákat – ez Alain Badiou kifejezése – végső soron a tőke alakítja ki. A könyvemben kifejtett politikaelmélet egyrészről a zónák egymáshoz való viszonyát magyarázza, másrészt azt, hogyan kezelik az emberek a zónák létezését.

Eközben azt tapasztalhatjuk, hogy a nem privilegizált terekben élők jobban tartanak a külső hatásoktól, például a menekültektől, mint a privilegizált terekben élők.

A kettős szorongás volt a kiindulópontunk: a szorongás attól, hogy kizuhanunk a „jó” terekből, és a szorongás attól, hogy az életünkben megjelennek a menekültek, a katasztrófák, a háború, a vírusok és így tovább. Magyarországon megdöbbentően különböző zónák működnek egymástól akár 40-50 kilométerre. Ez tipikusan kelet-közép-európai jelenség, és abból adódik, hogy a zónásítás előtt nem volt kapitalizmus. Így az is nagyon bonyolult kérdés, hogy ki tartja magát privilegizáltnak, és ki az, aki már most is a „vesztesek” közé sorolja magát, és attól tart, végzetes lesz számára, ha nyakába kapja a többi vesztest, mondjuk a menekülteket.

Az egyik csoport olyan politikai erőket keres majd magának, amelyektől garanciát kap arra, hogy a globális privilegizált terekben maradhat, nem fog kizuhanni onnan – mint a fiatalok az internetadó elleni tüntetések idején. A másik olyan erőket fog támogatni, amelyek védőhálót ígérnek a külső hatásokkal szemben, Sorostól éppen úgy, mint a migránsoktól.

Vagyis már nem arról van szó, hogy valaki az alul lévőket szólítja meg, másvalaki pedig a felül és a középen lévőket. Ez magyarázza, hogyan történhetett meg az, hogy a hagyományos baloldal és jobboldal társadalmi bázisát tekintve lényegében helyet cserélt számos helyen, így Magyarországon is. A korábbi baloldal örököseit a közép- és felső rétegek, a műveltek és globalizáltak támogatják, a hajdani jobboldal utódait a régebben tipikusan baloldalinak nevezhető rétegek, a munkások és a szegények. Ez ott történhetett meg, ahol a politikai rendszer ráfeküdt a Kívül-Belül logikára. A korábbi baloldali és liberális erők a kizuhanástól való félelemre építenek inkább, míg az „új jobboldali” erők a külső hatásoktól való rettegésre.

Nem is a hagyományos jobb-bal felosztást használja a könyvben, hanem „apokaliptikus Belülről” és „progresszív Belülről” ír.  Az apokaliptikus Belül no-go zónákról beszél és arról, hogy akik ott laknak, azok meg is érdemlik, „mi” viszont minden erőnkkel azon leszünk, hogy ne kerülhessünk oda. Őszintébb vagy nyíltabb ez a kommunikáció, mint a baloldali pártoké?

Két kérdést válasszunk külön. A politikai logika lényege, hogy a pártoknak, attól függően, mit gondolnak a világról, reagálniuk kell a Kívül-Belül kérdésre mint a korszak meghatározó problémájára. A feladvány valójában megoldhatatlan, mert a politikának nincs eszköze rá, hogy felszámolja a szorongást okozó helyzeteket, mégis úgy kell tennie, mintha képes lenne rá. Amit tehet, hogy maga hozza létre a Kívül és a Belül közötti konfliktust. Ennek az egyik módja, hogy a kívül lévőket kártékonynak, veszélyesnek bélyegzi, olyanoknak, akik a mi privilégiumainkra törnek. Ezt állítja az apokaliptikus Belül: Trump, Salvini, Orbán szerint élethalálharcot vívunk a kívül lévőkkel.

Orbán nagy húzása az volt 2015-ben, hogy egy pillanat alatt állt át erre a politizálásra, és helyezte bele magát az apokaliptikus Belül pozíciójába, például, amikor azt mondta, hogy Soros és Brüsszel bevándorlókat akar betelepíteni a helyünkre. Nem őszintébb volt Orbán, csak előbb érzett rá a politika új logikájára.

Ezzel évekre előnybe került a balliberális oldallal szemben, amely a 2019-es európai parlamenti választásnál tudta először ráhelyezni magát az új politikai logikára.

Mi lett a korábbi balliberális oldal válasza?

A progresszív Belül úgy látja a világot, mint tereket, ahol már haladó értékek érvényesek és az azokat körülvevő elmaradott helyeket, ahol még nem. A „demokratikus” EU, a „nyitott és színvonalas” CEU, a „felvilágosult és kozmopolita” Budapest, a „szabad” SZFE – és az őket körülvevő magyar rögvalóság a jobboldali populistákkal. Ma tehát a Demokratikus Koalíció által megformált „összefogás” és az Orbán vezette oldal a kétféle beszédmód szinte karikatúraszerű megjelenítőjeként lép fel.

A hagyományos baloldal céljairól azt állítja, „az osztályharc korszakát az (ellen)kulturális forradalmak időszaka váltja fel”. Más fiatal baloldali politológusoknál, szociológusoknál viszont azt olvassuk, újra van értelme és jelentősége az osztályok fogalmának. Itt milyen elméletek versenyeznek egymással?

A baloldali elmélet a marxizmusra alapozva hagyományosan azt feltételezte, hogy mindig van egy alapvető, a politikai életet mozgató konfliktus: az osztályharc. Nehéz ezt elhinnünk ma már, de a nyugati baloldal az osztályharc elméletét a hetvenes évekig nagyon komolyan vette. Akkoriban vált népszerűvé az a gondolat, hogy az alapvető konfliktus már nem osztály-, hanem identitásalapú, pontosabban ezek a küzdelmek belépnek az osztályharc mellé. Valaki az állatokért fog küzdeni, más a feketék vagy a nők jogaiért, de nem lesz többé privilegizált küzdelem. A 2010-es évekre vetődött fel újra, hogy ez a szemlélet nem használható a baloldal számára, mert a jobboldal eközben képes egységes küzdelmekre rámutatni. Így a baloldal párhuzamos küzdelmei nem hatékonyak. Mi lehet akkor korunk nagy konfliktusa? Két nagy elméleti válasz született: a populizmus, amely szerint elit és nép szembeállítása a központi konfliktus, és a megújult, illetve továbbra is zajló osztályharc elgondolása. Szerintem mindkettő téves.

Kapcsolódó
„Orbán politikája nem nemzeti szabadságharc, hanem osztályharc”

Éber Márk Áron szociológus új könyvében nemcsak arról ír, hogyan szakadt szét egyre jobban a társadalmunk, hanem azt is részletesen elemzi, hogy mi ennek az oka. Állítása szerint nemcsak a NER-nek köszönhető az egyenlőtlenségek növekedése, hanem a baloldali kormányoknak is, amelyek szintén jobboldali, piacpárti kormányzást folytattak. Interjú.

Kritikusan említi, hogy aki belül van, ebben a rendszerben a jó munkát is az önmegvalósítás lehetőségének tekinti. Baj ez?

Önmagában nem az a baj, ha valaki meg akarja valósítani magát. A kérdés, honnan veszem, hogy mi az önmegvalósítás, milyen a jó, a privilegizált élet. A könyvben azt állítom, a Belül bizonytalansága abból ered, hogy a kedvezményezett terek lakói ezeket a mintákat a fogyasztói társadalom világából merítik. A fogyasztói társadalom a karrier, az önmegvalósítás, a szabadság, az élmények ideáival bombáz bennünket. Belül lenni azt jelentené ebben a világban, hogy mindezt elfogadjuk, és mindent megteszünk, hogy maximálisan kiélvezzük a fogyasztói zónák lehetőségeit. Így láncoljuk magunkat ahhoz a helyzethez, amely állandó szorongást okoz a számunkra. A könyvem társadalomkritikai vonatkozása, hogy elmagyarázza, miért reménytelen küldetés ma belül lenni, mik ennek a pszichés és társadalmi következményei. Felveti, ezek helyett igyekezzünk a tőkétől minél inkább független tevékenységekben megtalálni az önmegvalósítás lehetőségét.

Ez az, amit a könyvben úgy fogalmaz meg, „a posztmodern kapitalizmustól csak úgy szabadulhatunk meg, ha képesek leszünk másra vágyni helyette”. Mennyire heves most ez a vágy?

Ez most különösen aktuális kérdés, nagyon élesen merül fel a koronavírus időszakában. Amikor elkezdődött a járvány, azzal bombáztak bennünket, hogy itt az idő lecsendesedni és átgondolni az életünket, mert nem mehetnek tovább úgy a dolgok, mint eddig. Mi történt ezután? Eltelt néhány hónap, a tőke és a politikusok pedig rájöttek, hogy nem lenne túl jó üzlet, ha az emberek elkezdenének máshogy élni. Mi lenne akkor a turizmussal, az autóiparral, a szolgáltató szektorral? Ma már inkább olyan híreket olvasunk, hogy celebek örvendeznek: megkapták az oltást, így újra nyugodtan tervezhetik a külföldi nyaralásukat. Most kevesebbet hallunk arról, hogy másképp kellene folytatnunk az életmódunkat annak érdekében, hogy esetleg ne legyenek hasonló járványok. A kérdés a Kívül betörései után, hogy a változás irányába indulunk-e, vagy rögtön szeretnénk visszatérni a jól megszokott fogyasztói társadalmunkba. Amíg a gazdasági szereplők, a politika és a társadalom is az utóbbit gondolja, minden marad a régiben. Aztán újra kapunk egy vírust vagy hasonlót a képünkbe.

Farkas Norbert / 24.hu

Megjegyzi, hogy a távoli országok katasztrófáiról látott képek megerősítik, mi nem ott vagyunk, nem vagyunk a Kívül részesei. Változtat-e ezen a világjárvány?

A koronavírus káoszhelyzetet idézett elő az identitásunkban, mert a nagy járványokat eddig a Kívül részének hittük. Mégsem gondolkodtunk el azon, hogy talán nincs is olyan merev fal Kívül és Belül között, mint képzeltük. Helyette görcsösen ragaszkodni kezdtünk ahhoz az elképzelésünkhöz, hogy nálunk nem lesz járvány, majd, hogy mindenkinek alanyi jogon jár a gyógyítás és a vakcina, végül, hogy a kormányok majd elintézik, hogy visszatérhessünk a megszokott kerékvágásba. Egyik se így lett. Ha egy afrikai járványról olvasunk, eszünkbe sem jut ilyesmi. Ott elfogadjuk például azt, hogy  rengetegen ebolásak lesznek és meghalnak. Sajnáljuk őket, küldünk néha egy kis segélyt. Ezzel szemben a fejlett országokban adott esetben bukással fenyegeti a kormányt, ha néhány ezer emberrel többen halnak meg. Mert hiszünk benne, hogy nekünk itt, Belül az egészség és jólét a normál állapot, nekik ott, Kívül pedig a szenvedés és a nyomor.

A Belül szorongásához, illetve a régi életmódunkkal való szakítás képzetéhez hogyan kapcsolódik a klímaválság?

Úgy látom, ma azok akarnak leginkább „máshogy élni”, akik az ökológiai mozgalmakban hisznek. Sokan gondolták, mielőtt közbejött volna a koronavírus, hogy a migrációt és a terrorizmust követő nagy sokk az ökológiai válság lesz. Ha az ökológiai válságot nem kezeljük, a világ nagy része élhetetlenné változik, a kisebb része tűrhető marad, és a belül lévők azt akarják majd lezárni a kívülről érkezők előtt. Az ökológiai mozgalmak szerint most kell megváltoztatnunk az életmódunkat, mielőtt ide jutnánk, mert akkor már késő lesz. A koronavírusról elmondható, hogy ha legyőzzük, még nem késő változtatni annak érdekében, hogy ne jöjjön több hasonló világjárvány.

Addig van esélyünk a változtatásra, amíg a Kívül-Belül kérdése egy bizonytalan helyzetre utal, és a bizonytalanság a politikai logika alapja. Az igazi nagy baj az lesz, ha mindenki pontosan tudni fogja, kívül vagy belül van-e, és nem lesz más választás, mint hogy a kívül lévők nyírják a belül lévőket, és fordítva.

Ide még nem jutottunk el, de az ökológiai mozgalmak is érzik, ha nem szakítunk a jó életről vallott elgondolásunkkal, ez vár ránk.

A gazdasági, társadalmi, politikai berendezkedést, amelyben élünk, a könyvben posztmodern kapitalizmusnak nevezi. Ez a rendszer Tamás Gáspár Miklós szerint „betölti a horizontot”, Mark Fisher megfogalmazásában „könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét”, mert utóbbi olyan mértékben uralja a képzeletünket. Emellé hadd idézzem Lányi Andrást, aki tavaly fejtegette nekünk, „nem megszabadulni kell a kapitalizmustól, és nem is megvédeni, hanem a saját sorsával szuverén módon rendelkező politikai közösség ellenőrzése alá helyezni, céljainak alárendelni”. A negyvenmillió forintos kérdés: mi legyen ezzel a fránya kapitalizmussal?

A rendszerkritikai elméletek hirdetői mindig megkapják ezt a negyvenmilliós kérdést, mert könnyen sarokba lehet vele szorítani őket. Találd ki most azonnal, hogyan kell legyőzni a kapitalizmust, és azt is találd ki, mi legyen helyette! Ezzel be is láthatjuk, hogy a rendszerkritika komolytalan dolog, mert ezt senki nem tudja kitalálni. TGM kapitulál ezen a ponton. Lányi a rendszer kritikája során a múlt felé fordul. Egyébként ugyanezzel a problémával az ökológiai mozgalmak is küzdenek, tőlük is egyre többen várják, hogy mondják meg, „mit is kellene tennünk”. A könyvem utolsó fejezete éppen arról szól, milyen pozíciót lehet betölteni, ha sem az apokaliptikus, sem a progresszív Belül által felkínált lehetőségeket nem akarjuk elfogadni. A választ, amit kínálok – sok tekintetben Fisher megoldásához hasonlóan –, autonomista stratégiának nevezem. Ennek az a lényege, hogy az alternatívát, amit keresünk, már a rendszer működése közben elkezdhetjük kiépíteni, nem pedig annak legyőzése után.

Egy ellenkulturális mozgalom alapjait kell tehát megtalálni, amelynek résztvevői a kapitalizmus ideje alatt is megpróbálhatnak máshogy élni a hétköznapokban. Nem arról van szó, hogy egy csapásra meg kellene dönteni a jelenlegi rendszert, hanem arról, hogy a mindennapokban is képesek lehetünk részlegesen szakítani a fogyasztói társadalommal.

Aztán majd teljesen is. Ezáltal csökken a szorongásod is, mert nem azon járatod az agyad, hogyan szerezz lakást vagy új autót, hogyan gyűjtsd össze a nyaralásra valót. Ha ilyesmin aggódunk, úgy érezzük, minden felelősség a mi vállunkat nyomja: rengeteget kell dolgoznunk, és nem is biztos, hogy sikerül elérni a céljainkat. Ám ha úgy döntünk, hogy a barátainkat tartjuk fontosnak, vagy szövetkezeti alapon építünk lakást, nem csak alternatívát hozunk létre, de a tőke számára is alaposan feladjuk a leckét. Ahogy a marxista ír szociológus, John Holloway mondta: „Nem megdönteni kell a rendszert, egyszerűen abba kell hagynunk az építését”.

A kapitalizmus, rugalmas rendszerként, nem képes az efféle alternatív életmódtörekvéseket is integrálni magába?

Ezek két ponton is erősen tudják támadni a tőke stratégiáját. Az egyik lényeges dolog, hogy ne a tőke találja ki, mik számítsanak fontosnak az életünkben, hanem mi magunk. A másik, hogy tegyünk különbséget a profitszerzés céljára nagyon is megfelelő és az erre a célra nem hasznosítható tevékenységek között. A tőke piacosítani kezdi, amit csak lehet, például az elképzelésünket, hogy bejárjuk a világot – hiszen szállodákat épít és turistautakat kínál –, de vannak olyan szabadidős tevékenységeink, amelyek sokkal nehezebben piacosíthatók. Ez folyamatosan tudatos cselekvéseket követel a részünkről. A változás pedig azon is múlik, megjelennek-e olyan politikai szereplők, médiumok, kulturális intézmények, amelyek ezeket a lehetőségeket megjelenítik a nyilvánosságban. Jelenleg kétféle erő közül választhatunk: akik a fogyasztói társadalmat állítanák helyre, és akik valamiféle tradicionalista, prekapitalista életmódot propagálnak, a családot, a kisközösségeket, a nemzetet, a hagyományos férfi és női szerepeket vagy a vallást. Hol vannak azok a politikai megoldások, amelyeket akkor választhatunk, ha sem a jelenbe, sem a múltba nem akarunk „visszatérni”? Ilyen megoldásokat és az ezeket képviselő politikai erőt a baloldal ma nem tud felkínálni. Belátom, ez nagyon erős rendszerkritikai pozíció, de a nagypolitikai baloldal is sokat tehetne az ügyben. Itthon erre a legjobb példa a Párbeszéd párt, amely próbálja pedzegetni ezeket a kérdéseket.

2011-ben kerekasztal-beszélgetést közöltünk négy politológus részvételével: Giró-Szász András, Kumin Ferenc, Török Gábor és ön voltak a beszélgetőpartnerek. Felmerült egy majdani választási koalíció ötlete a Fidesz túlhatalmának megtörésére. Azt mondta: „Remélem, a politika úgy alakul a következő években, hogy ilyen stratégiai együttműködésekre nem kerül sor”. Hogyan hangzik önnek ez a mondat 2021-ben?

Borzasztóan nagy értéknek látom azt az interjúsorozatot, és nagyon sajnálom, hogy nem lett folytatása. Tanulságos lenne látni, hogyan alakultak a beszélgetőpartnereim gondolatai, de talán nem véletlen, hogy rajtam kívül senkinek nem volt kedve újra összeülni az eltelt években. Tíz éve is azt képviseltem, hogy a magyar politikának nem kétosztatú, hanem háromosztatú felfogására volna szükség. Érezni lehetett, hogy ha kétosztatú rendszer alakul ki, nemcsak általánosságban a baloldal kerül nagyon nehéz helyzetbe, hanem kifejezetten a rendszerkritikai baloldal lehetetlenül el. 2010-ben is éreztem, hogy a kétosztatú felosztásban az antiorbánista oldalon a liberális narratíva fog érvényesülni. Az ellenzéki politika ma diktátor és demokraták, korruptak és tisztességesek, Kelet és Nyugat kettősségeiben mozog – ez utóbbit a vakcinakérdésben láttuk most élesen felmerülni. A progresszív Belül uralja a baloldali politikai mezőt. Minden innovatív kérdésfelvetést, kapitalizmuskritikát, valódi vitát a peremre szorítanak Orbán leváltásának ígérete nevében. Senkinek nem sikerült harmadik pólust létrehoznia, talán azért, mert azt a centrumból akarták létrehozni, nem balról.

Farkas Norbert / 24.hu

Akkori beszélgetőtársai közül Török Gábor az egyik legismertebb és legnépszerűbb politikai elemzővé nőtte ki magát, mostanában sportszakmai szervezetekben tölt be különböző pozíciókat. Giró-Szász Andrásból fideszes kormányszóvivő, majd államtitkár, utóbb miniszterelnöki főtanácsadó lett. Kumin Ferenc jelenleg is londoni nagykövet. Ön a Politikatörténeti Intézetben kutat és a Corvinuson tanít. Mintha másként értelmezné a politológusi karrierlehetőségeket, mint kollégái.

Két oka van annak, hogy más utat jártam be, mint ők. Az egyik a különbség az intézményekhez való viszonyulásunkban. Az elmúlt években belénk sulykolták, hogy csak a pártoktól remélhetünk változást, bármilyen oldalon is állunk. Ez a nyomás sokakat kényszerített az intézményes politika világába, még azokat is – így egykori beszélgetőpartnereimet –, akiknek kimondottan rossz véleményük volt a politikusokról. Nekem mély elméleti meggyőződésem ennek az ellenkezője: a változás az intézményes világon kívül érhető el. No, és a cinizmus sem az én asztalom. A politika képtelen tényleges változásokat elérni, erre sem szándékai, sem eszközei nincsenek. Ha mégis, szükségszerűen „beránt” a saját mechanizmusaiba, amint ezt a klímaválság ügye jól példázza idehaza. Be kell látni: Budapest autómentesítéséhez egyetlen politikus sem elég erős, azt csak egy társadalmi mozgalom kényszerítheti ki. A karrierívek eltérésének másik oka, hogy fullasztó politikai klíma alakult ki itthon, amiből valamilyen módon előbb-utóbb muszáj lesz kilépni.

Ez a politikai klíma nem csak azért fullasztó, mert a Fidesz autoriter hatalomgyakorlási stílust valósított meg, amelynek lényege, hogy ha ellenük lépsz fel, a teljes egzisztenciális ellehetetlenüléssel kell számolnod, tehát folyamatosan zsarolva vagy. A magyar politikai légkör az ellenzéki oldalon is fullasztó, mert megfojtja az innovációkat.

Merné ma valaki Magyarországon nyilvánosan megkérdőjelezni az összefogást, vagy azt, hogy a 2010 előtti kormánypártokra komoly feladat vár a jövőben, vagy a Jobbik szerepét! Ez komoly szankciókkal járna az ellenzéki nyilvánosságban. Én mindezek miatt szándékosan léptem hátrébb és igyekeztem olyan alternatívát teremteni magamnak, amelyben ezek a nyomások kevésbé érzékelhetők.

Márpedig előbb-utóbb muszáj lesz kilépni a fullasztó közegből, mondja. A megoldás talán az, amiről a könyvben ír: egy posztkapitalista projekt, amelyben egyre többen törekszenek tudatosan arra, hogy minél kisebb felületen érintkezzenek a tőkével és a politika világával. Eldönthető, mikor érkezünk meg ebbe a posztkapitalista korba? Nem lehet, hogy már benne vagyunk?

Még biztosan nem vagyunk benne. A posztkapitalista koncepció lényege a gondolkodásunk átállítása. El kell hinnünk, hogy ötévente iszonyatos változások jönnek a minket körülvevő világban. Olyan mélyen belénk nevelték a stabilitás megteremtésének igényét, hogy képtelenek vagyunk mit kezdeni az állandó válságok, technológiai felfedezések, vírusok szituációival. Ha ezt elképzeljük, szorongó, depressziós állapotba jutunk, vagy folyton a mának akarunk élni, dekadensek és hedonisták leszünk. Én abban hiszek, hogy az állandóan változó körülmények leértékelnek egyes szereplőket, míg másokat felértékelnek. Biztos, hogy megyünk valamire olyan típusú politikusokkal, akiket ma ismerünk? Akik színészként kampányolnak, majd válság esetén próbálnak erőt mutatni és hívni a szakértőket? Lehet, hogy némi idő elmúltával megfogalmazódik az emberekben, hogy másfajta politikusokat akarnak maguk körül látni, és talán az életünk más területein is újfajta szereplőkre vágyunk majd. Azokat pedig, akik ma a világunk hatalmas vagy tipikus figurái, ellenségesen és gyanakvással szemléljük majd. Én így képzelem a posztkapitalista korszak beköszöntét.