Full text

2022: A megdermedés éve a magyar belpolitikában

Print Friendly, PDF & Email

Kiégés, kiábrándulás, rezignáció. Az áprilisi választások után a harc üres kulisszái maradtak csupán vissza, a frontvonalak befagytak. A kontroll nélküli hatalom azóta megmutatta valódi természetét. A válsággal való riogatás az ellenzék részéről merő koreográfiává silányult. A különféle értelmezések és alapvetések elfáradtak. A balliberális elitcsoportok még inkább „alámerültek”, az ellenzéki politikusok saját egzisztenciális túlélésüket egyengették, a rendszerkritikus baloldal a létéért harcolt. Ez volt 2022. A megdermedés éve.

 

1.

Valójában a közvélemény Orbán-rendszerrel szemben kritikus része nem az újabb kétharmadon és a megsemmisítő választási vereségen nem tudta túltenni magát – hanem azon, hogy az ország többsége milyen gyorsan túltette magát mindezen.

Elveszett az az illúzió, amelyre korábban a széles pártpolitikai összefogás egész elgondolása épült: hogy a tömeg elégedetlen és változást akar.

Szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy a választói többség (és feltehetőleg az aktív politizáló többség) sem akarja a fennálló hatalom azonnali vesztét. A sokkoló felismerésre adott három tipikus magyarázat az összellenzéki oldalon azonban csöppet sem segítette elő, hogy a politikai erőviszonyok kibillenjenek – éppen ellenkezőleg: azok befagyását vetítik előre.

A felvilágosult liberális álláspont a kezdetektől fogva a „magyar ugart”, az elbutított és nem-nyugatias (nem demokrata) társadalmi többséget okolta az ellenzék katasztrófájáért. Ezzel éppen azt a többséget tartotta fent és konstruálta újra, amelyet Orbán is: bizonyítva, hogy a nép tényleg nem a liberális elit oldalán áll és sosem fog ott állni. A felvilágosult liberális elitek és nagyvárosi középosztályi támogatóik végleg politikai gettóba zárták magukat – bár az ellenzéki nyilvánosságot továbbra is uralják. A második tipikus magyarázat, amely az átmenet posztkádári ethoszából táplálkozik, az osztogatásnak és a vezetői karizmának tulajdonította a kialakult helyzetet. Nem véve észre, hogy ezzel a politikaképpel egyszerűen azt állítja, hogy a jelenlegi hatalom (már ha továbbra is „ilyen ügyesen” vesztegeti meg a társadalmat) egyszerűen leválthatatlan és legkevésbé sem valódi társadalmi alternatívák versengenek egymással – hanem csupán hatalomtechnikusok.

Végezetül: a rendszerkritikus oldal legtöbb képviselője úgy gondolta, hogy a kialakult helyzet oka az „orbáni osztálykompromisszum”, vagyis, hogy a társadalom legnagyobb része vagy eleve passzív (a leszakadók és deprimáltak, a képviselet és hang nélküli százezrek), vagy aktív – de együtt menetel a rezsim hátterét adó elitekkel és nemzeti tőkéscsoportokkal. A munkások tehát hozzákapcsolódnak az orbáni uralkodó osztályokhoz és szembefordulnak a szegényekkel. (E magyarázatot Scheiring Gábor fejtette ki talán a legmagasabb szinten idehaza: lásd itt és itt) Ez a megközelítés tehát azt állítja, hogy egy baloldali többség potenciális bázisa jelenleg képtelen fellépni saját érdekeinek megfelelően, vagy pedig egyenesen érdekeivel ellentétes törekvéseket támogat. Az érvelés gyengéje, hogy emberfeletti feladatot jelöl ki a változtatni akaró szereplők számára, tehát végső soron azt bizonyítja diagnózisával, hogy egy baloldali többség csak elvileg lehetséges – gyakorlatilag nem. A politikailag alig látható rendszerkritikus oldal jelenleg éppen azzal a meggyőző érvrendszerrel adós, hogy a szegények és a munkások miért támogatnák éppen őt, miért hagynák el kedvéért az erős és gyakorta éppen rájuk hivatkozó orbáni hatalmat.

 

Márki-Zay Péter szól a tömeghez a pesti alsó rakparton a Mindenki Magyarországa Mozgalom kata átalakítása elleni és a NER kárvallottjai melletti tüntetésén 2022. VII. 16-án. Fotó: Kiss Soma Ábrahám / Mérce

 

2.

A mai ellenzéki szereplők hónapok (vagy évek) óta reménykedtek, hogy a helyzet hamarosan és elkerülhetetlenül változni fog, mert nem maradhat így tovább. Vagy egy általános válságot vetítettek előre, amely kiélezi a szociális konfliktusokat; vagy egy kormányzati intézkedésre vártak, amely leleplezi a rezsim „neoliberális” és „fasiszta” természetét; vagy egy olyan elképesztő botrányra, amely morálisan lehetetleníti el a központi hatalmat – ami majd alapot ad a Nyugat nyílt beavatkozására. Egyszóval a csodában bíztak, amely igazságukat napvilágra hozza – nem a politikai küzdelemben. Utóbbit ugyanis az egyre inkább kiépülő orbáni rendszerrel szemben egyre inkább reménytelennek látták.

2022 az az év volt, amikor mindenki rájött, hogy most egy jó darabig 2022 lesz.

Sokak számára 2022-ben derült ki, hogy Orbán Viktor egy működő és fenntartható rendszert épített ki, amely immár korlátlan erőforrásokkal és megfelelő támogatottsággal rendelkezik ahhoz, hogy hosszú távon fennmaradjon.

Ez felettébb nagy meglepetés volt, hiszen a főáramú ellenzéki média és politikusi osztály éveken át ennek ellenkezőjét harsogta. Időről-időre megjósolta az orbáni (gazdaság)politikai közeli bukását, letagadta a kurzus kétségtelen eredményeit, moralizáló kritikával pótolta (korrupció, maffiaállam, diktatúra) annak megértését, hogy valójában „mi a valódi célja” a Fidesznek. Eközben a társadalom széles tömegei pontosan értették, ami zajlik. Megértették, hogy Orbán az ország menedzselésének és fejlesztésének kizárólagos jogát önmaga számára vindikálja, tehát célja egy modernizációs hatalmi centrum ráépítése a társadalmi-gazdasági struktúrára és ehhez igazítani az intézményeket. A Fidesz ma annak a politikai centrumnak a neve, amely hatalmát minden eszközzel fenntartja egy végtelenül lazán értelmezett demokrácia keretei között, illetve amely jogot formál arra, hogy a politikai, gazdasági, technikai, kommunikációs, szakértői és emberi „erőforrásokat” (mi sem árulkodóbb az EMMI korábbi elnevezésénél!) kontroll és ellenszegülés nélkül céljaira mozgósítsa.

A társadalom többsége tehát felmérte, hogy ebben a rendszerben nincs helye az autonómiának, az ellenvéleménynek, a pluralizmusnak – ellenben igen széles rétegek találhatják meg számításukat.

Azon az áron persze, hogy alávetik magukat a hatalom aktuális gigantomán terveinek, vagy az adott helyzetre válaszoló ad hoc döntéseinek. Végső soron azon az áron, hogy elfogadják, hogy az ő szerepük ebben a rendszerben az „erőforrás” – legyen szó akár a demográfiai problémák elhárítására hivatott Nőkről, az egyetlen legitim társadalmi alanyként elismert Családról, az újraiparosításra alapozott felzárkózás során álláshoz jutó Munkásról, a kormányzati szakpolitikát kiszolgáló Tanárról és Közszolgáról, a hatalom szándékait és mondandóját közvetítő Médiamunkásról, a rendszert legitimáló tudást termelő lojális Tudósról, vagy a gigantikus terveknek és beruházásoknak aládolgozó Szakemberről és az elitpozíciókkal megkínált Nemzeti Tőkésről.

Megdöbbentő látni, hogy az ellenzéki nyilvánosság milyen mértékig képtelen megérteni az orbáni beszédek valódi üzenetét és tartalmát. Ez valószínűleg abból a mély meggyőződésből ered, hogy Orbán egyetlen szavát sem érdemes elhinni, mert minden csak hazugság. Ezért léptünk túl oly könnyedén például a 2022-es CPAC Hungary konferencián, ahol pedig a miniszterelnök világosan és kendőzetlenül sorolta el 12 pontját („a globális lázadó 12 pontját”) – bemutatva ezzel rendszerének és politikájának lényegét. Láthatóan ez (illetve az USA-beli folytatás) volt számára a nagy pillanat, amikor – úgy érezte – az egész világhoz és a történelemkönyvek számára beszélhet. Ebben fejtette ki tételét azzal kapcsolatban, hogy mi saját centralizált menedzselő államának elsődleges gazdaságpolitikai célja:

„A baloldal a gazdaságot elvont eszmék szerint akarja működtetni. Ez a jobboldal számára tilos. Mi, amikor kormányra kerültünk, eldöntöttük, hogy olyan gazdaságpolitikát fogunk csinálni, ami a választók többsége számára hasznos. Azt szoktam mondani, hogy velünk még az is jól jár, aki nem ránk szavaz. Ezzel totális ellentétei vagyunk a progresszíveknek. Az emberek nem elméleteket akarnak, hanem munkát. Az emberek előre akarnak jutni az életben és jobb életet a gyermekeiknek, mint amilyen nekik jutott. Ha egy jobboldali kormány mindezt nem tudja szállítani, bukásra van ítélve.”

Különösen az utóbbi félmondatra érdemes odafigyelni: az ellenzéki nyilvánosság szereplői ugyanis egy évtizeden át félrevezették híveiket, amikor az antiorbánizmus jegyében valamiféle népnyúzó, csak saját gazdagodásával törődő, és a nemzetközi tőke kizsigerelő tevékenységét kiszolgáló diktátornak láttatták Orbánt.

A 2022-es választási eredmények megmutatták, hogy a társadalom többsége viszont éppen olyannak látja őt, mint amilyen elvek nevében rendszerét működteti. Orbán az ország modernizációs csúcsmenedzsere, aki munkát „ad”, beruházást „hoz”, engedményeket „harcol ki” a világpolitikában, a bér és nyugdíjak értékét „fenntartja”, a rezsicsökkentést és a családtámogatást „megvédi”, a migrációt „feltartóztatja”, a háborút és a válságot „megállítja a határokon” – és így tovább. Egyszerűen az ellenzék képtelen felfogni, hogy a regnáló rezsimmel nem az a baj (nem ezt kell célba vennie egy baloldali kritikának), hogy nem akar jobb életet a többség számára. Hiszen ezt egyenesen fennmaradásának előfeltételeként kezeli. A baj az, hogy ő akarja megmondani, mit jelent a jobb élet, hogy kik tartoznak az abban részesülő többséghez és hogy mit kell megtennünk/elfogadnunk cserébe.

Az ún. „nemzeti keresztény konzervatív Magyarország”, a maga családbarát háztáji fogyasztói társadalmával tehát valójában nem a politika, hanem az életforma diktatúrája. Csak intellektuális és kulturális alapon győzhető le.

 

Az Eötvös József Gimnázium diákjai élőlánccal tiltakoznak a polgári engedetlenségben résztvevő pedagógusok elbocsátása ellen 2022. december 2-án. Fotó: Alföldi Dániel István

 

3.

Az ellenzéki politika nem vette észre, hogy miközben ő a 2010 előtti liberális status quo-t helyrebillenteni hivatott politikai forradalom szimbolikájával és frázisaival házalt, a hatalom egy konzervatív társadalmi forradalom végrehajtásán fáradozott. Mivel e „konzervatív forradalom” (Békés Márton) képes volt az emberek széles tömegeinek igényeit és elvárásait újradefiniálni és kielégíteni, az antiorbánista „demokratikus forradalomra” lényegében nem volt kereslet. Az összefogás (lévén annyira heterogén szereplők alkották a (neo)liberálisoktól az (ex)szélsőjobbig és a „proli” baloldaltól az amerikai republikánus jobboldalig) nem volt képes kulturális és társadalmi alternatívát kínálni Orbánnal szemben. Így egyetlen percig sem tűnt úgy, hogy esélyt teremtene egy másik Magyarországra.

Az elmúlt évben vált sokak számára egyértelművé, hogy – tőzsdei hasonlattal élve – nincsenek olyan széles társadalmi rétegek, amelyek az Orbán Rendszer Zrt. részvényeit shortolnák. Vagyis nincsenek olyan tömegek, amelyek annak ellenére, hogy a rendszer hosszú távon stabilnak és (bizonyos keretek között) sikeresnek tűnik, mégis rövid távon annak bukására alapoznának. Ez a helyzet persze már 2014 óta világos volt: amikor a hatalom először látott hozzá az ellenállás és a pluralizmus lehetséges intézményeinek megtöréséhez, az ellenzék feletti ellenőrzés átvételéhez, természetesen azonnal beindultak az ellenreakciók. Ami azonban egészen napjainkig megfigyelhető volt, az a tiltakozások közötti szolidaritás hiánya, és az adott ügy érintettjeinek viszonylag alacsony részvétele és elköteleződése.

Ma már tudható, hogy ennek legfőbb oka nem a kormányzati megfélemlítés önmagában. Sokkalta inkább az, hogy a valódi emberek a saját valódi életükben igenis érzékelik, hogy a többség (az őket körülvevő hétköznapi emberek) stratégiáját nem a konfrontációra, hanem az együttműködésre, és a számára biztosított lehetőségek kiaknázásra alapozza.

Tehát nem érdemes mártírrá válni, ha nincs aki utána a mi ügyünkért, a mi kontónkra győzne.

Ennek utolsó és fényes példái voltak a késő ősz tanártüntetései, amelyek mindvégig a szakma igen alacsony részvétele mellett zajlottak, néhány liberális szülő igen hangos, ámde össztársadalminak nem nevezhető szimbolikus támogatása mellett. Idővel érdemes lesz elgondolkodni azon, hogy kiket terhel a felelősség azokért a kisiklott életekért, személyes tragédiákért és feldolgozhatatlan traumákért, amelyek a végsőkig elmenő tanárokat és diákokat érték napjainkra? Hiába a felvilágosult hév, az igazságérzet, a vállszélességgel az ügy mellett kiálló profilképcserélés, az erkölcsi, a gazdagabbaknál anyagi támogatás is akár – mert a társadalom többsége továbbra is azt gondolja, hogy ebben a kifordított demokráciában, amit Orbán rendszernek hívnak, lehet ugyan lázadni és ellenzékieskedni –, csak marhára nem éri meg.

 

Budapest, 2022. december 9.
Az Egységes Diákfront demonstrációjának résztvevõi vonulnak fáklyákkal a Flórián térrõl a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelõ Alap (MTVA) Kunigunda útjai székháza elé 2022. december 9-én.
MTI/Koszticsák Szilárd

 

4.

Az elmúlt évben szembesült azzal is mindenki, hogy az a stratégia, amely lényegében az összefogás taktikájának hátterében állt, egyszer s mindenkorra megbukott. És semmi sincs helyette. A taktika nyilvánvaló: a választási matematika alapján az Orbán-ellenes szavazatokat össze kell adni, hogy (úgymond) egyáltalán legyen esély a győzelemre. De mi volt a stratégia, amellyel el akarták érni, hogy azok a különböző értékrendet és pártpreferenciákat képviselő szavazatok tényleg össze is adódjanak? Ahogyan egy évekkel ezelőtti előadásomban kifejtettem, a nagy húzás az ún. civil politika volt, amely már a Milla-Bajnai időszak óta rendszeresen bevetésre került, a „sikeres” netadó elleni tüntetések hatására pedig egyenesen csodafegyvernek tűnt – legalábbis a Gyurcsány és Bajnai által vezetett balliberális oldalon.

A modell végig kísérte a hazai belpolitikát: legyen egy nagy elégedetlenséget keltő ügy, amely mentén hatalmas tüntetéseket szerveznek, majd ezek a „civil megmozdulások” országos kormányellenes demonstrációkká fajulnak és a megfelelő ponton a civilek hazamennek, az ellenzék hivatalos pártjai pedig (egymás közt jó előre leosztva a lapokat) a kormányba kerülnek. (Az Orbán-média persze nem volt rest bemutatni, hogy ez a stratégia lényegében olyan know-how, amelyet bizonyos globális szereplők oktatnak és finanszíroznak – gondoljunk a különböző „színes forradalmakra”.) A netadó ügytől a rabszolgatörvényen át a tanárokig bezárólag minden esetben ez volt az ellenzék terve – számtalan becsületes és őszinte civilt áldozva fel a megvalósítás során.

Mára világossá vált, hogy ez a stratégia nem csak azért nem működik, mert a hatalom érzékenyen szondázza a közvélemény finom rezdüléseit, ügyesen használja a propagandát és az erőszakszervezeteket, így országos elégedetlenségi hullám nem alakulhat ki. Azért sem, mert a kormányzati kommunikáció egyszerűen keresztbe vágja a folyamatokat azzal, hogy a pártpolitikai ellenzéket (többnyire joggal) idejekorán lejáratja.

A Fidesz kezdettől fogva azzal legitimálta saját hatalomtechnikai törekvéseit, hogy ezeknek elsődleges célja a „liberálisokkal”, „baloldaliakkal”, „progresszívekkel”, vagy „globalistákkal” való leszámolás. Belpolitikai viszonyaink megdermedését az okozza, hogy az elmúlt tíz évben, bár Orbán megmásíthatatlanul vereséget mért a hazai ellenzéki pártokra, ellenfeleit ténylegesen megsemmisíteni nem tudta. Mégpedig azért nem volt képes a teljes megsemmisítésre, mert az – egy jobboldali disztópiát nem számítva – lehetetlen küldetés volna.

Amit ugyanis Orbán „liberálisnak”, „progresszívnek”, „baloldalinak”, vagy „globalistának” hív, az legkevésbé sem filozófiai hagyományok, de még csak nem is elitcsoportok, vagy pártok bizonyos körének a megnevezése.

Ezeket a fogalmakat „üres jelölőként” használja, és egy globális szituációt ír le általuk. Célja, hogy egy globális hatalmi-ideológiai-kulturális képződményt mutasson be, amely mind nagyobb teret formál saját képére a nyugati társadalmakból – és a különféle szerepelőknek hála (ellenzéki pártok, civilek, Soros- és Brüsszel-bérencek, genderpropagandisták, értelmiségeik, médiamunkások stb.) Magyarországot is saját fennhatósága alá vonná. A CEU éppen azért volt alkalmas ellenség Orbán számára, mert a Soros-egyetem egyszerre volt e térfoglalás tipikus – bár csak idegen testként, zárványként létező – esete és egyik legfeltűnőbb ágense. De ugyanez volt a helyzet az idehaza alig létező LMBTQ civilekkel is.

Az orbáni ideológia erejét az adja, hogy amiről beszél, az nem hazugság, vagy „konteó”, hanem az igazság egy mélyen torz változata.

De mégiscsak az igazságé – s ez csak azért nem egyértelmű az ellenzéki oldalon, mert közbeszédünket nem Bauman, Negri, Žižek szövegei, a világrendszer-elemzés, a gramsciánus koncepciók, vagy más baloldali paradigmák határozzák meg. Sokkalta inkább üres rendszerkonform szólamok, amelyek elfedik a posztmodern kapitalizmus valódi természetét. Azért fordíthatja tehát a hatalom folyamatosan a saját javára a mégoly reményteli ellenzéki megmozdulásokat is, mert túl könnyen játszhatja ki (rész)igazságát a pártpolitikai ellenzék saját igazságaival szemben.

Az elmúlt tíz évben ugyanis kétféle kezdeményezésnek lehettünk tanúi a „civil politikára” épülő, fentebb elemzett ellenzéki stratégia kapcsán.

Az egyik esetben a tiltakozásokat azok a közvetlen támadások váltották ki, amelyek bizonyos konkrét szereplők ellen irányultak (CEU, SZTE, Népszabadság, MTA, nagy egyetemek stb.) Az ellenzék ekkor a demokrácia és a szabadság eszméire hivatkozva szerveződött. Csakhogy a kormányzati támadás már jó előre azon a megállapításon nyugodott, hogy a kárvallottak bizony az említett globális hatalmi-kulturális-ideológiai hálózatok hazai szálláscsinálói. Tehát éppen tőlük kell megvédeni a demokráciát és a szabadságot.

A másik esetben az ellenzéki megmozdulások valódi társadalmi igényeken nyugodtak ugyan, mint a netadó, rabszolgatörvény, tanártüntetések – de amint megjelentek a színen a pártpolitika és az intézményes értelmiségi- vagy médiaszereplők, rögvest „mindenki tudhatta”, hogy valójában „miről szól a történet”. Természetesen arról, hogy a „bukott baloldal” képviselői úgy akarnak visszakapaszkodni a hatalomba, hogy ennek során a társadalom egészének képviselőjeként lépnek fel.

Csakhogy a kormányzati propaganda „karaktergyilkosságai” és az ellenzéki években mutatott „teljesítményük” után ezt alig valaki hiszi el nekik – sok esetben azért érhető módon. A DK és Momentum vezette ellenzék, amelyhez szolgai módon hozzákapcsolódnak a kisebb pártok, nem lehet sikeres, mert a társadalom nem kíváncsi rá – ez az ellenzék még saját előválasztását is elvesztette 2021-ben. Ameddig tehát a jelenlegi pártpolitikai szereplők nagy része létezik, a „civil politika” stratégiája nem fog működni – tehát egy másik ellenzékre volna szükség. És egy teljesen másik stratégiára az ellenzéki összefogás-tömegmozgalmak-pártpolitikai hatalomváltás modellje helyett.

 

Budapest, 2022. október 18.
Helyére emelik a felújítás alatt álló Lánchíd megújult, több szoborelembõl álló elsõ kõoroszlánját a híd budai oldalán 2022. október 18-án. A fõvárosi hidat várhatóan december közepén ismét használhatják az autósok.
MTI/Máthé Zoltán

 

5.

Ennek az esélye kicsi, mert mára az ellenzék is megdermedt – és nem látszik semmi, ami ezen változtathatna. A tavaszi voksolás után vált ugyanis végérvényessé, hogy ez a közeg képtelen megújulni. Hiszen mi várható még tőlük, ha egy ilyen választási vereség után sem fordul ki a négy sarkából az ellenzéki világ? Természetesen többen elindultak másfelé, keresve a túlélés útjait – a DK hegemóniára törekvésétől az MSZP régi-új „munkás-paraszt” identitásáig, Kádár és Horn rehabilitálásáig és Karácsony „csakfőpolgármester” politizálásáig. Ha megújulásról beszélek, akkor nem helyezkedésről, vagy valamiféle irányváltásról van szó. Sokkal többről: politikai innovációról és a vele együtt járó személycserékről.

Amikor 2016-ban a PTI Társadalomelméleti Műhelye lehetőséget adott több tehetséges fiatal számára a teoretikus építkezésre, a kezdetektől elmondtam (persze másokkal együtt), hogy a hazai baloldal egyik legfőbb baja, hogy nincsenek új narratívái. Ne felejtsük el: Orbán Viktor 2006 utáni felemelkedése is egy új tudással, egyfajta elméleti innovációval vette kezdetét.

Ahogy a Partizán Mi a teendő? című műsora, valamint a Pap Szilárd István és Éber Márk Áron által gyűjtött irodalomlista mutatja, az elmúlt öt évben a hazai baloldali elmélet igencsak jól teljesített. Az önmagát pártpolitikai baloldalként meghatározó erők azonban valahogy máig adósak a széles körű intézményépítéssel és a liberális szellemi-politikai közeg valódi „kard ki kard” kihívásával.

Mára egyre inkább úgy tűnik számomra, hogy a magyar „baloldali” politikus egyszerűen nem érti, hogy mire való a szellemi innováció.

Nem érti, hogy azért szükséges széles intellektuális hátország, kutatóintézet, értelmiségi bázis, alternatív média, hogy megtermelje a politikáról, a társadalomról, a nagyvilágról, tehát a korszak egészéről szóló tudást. Azért kell a média, hogy ezzel a sokpólusú tudással felvértezze azokat a politikailag aktív százezreket, akik részt akarnak venni az ellenzéki tevékenységben. És végül: azért kell az új tudás, hogy segítse eligazodni az embereket a mindennapokban, a politikust pedig a politikában – hogy értse, mi ma a politika egyáltalán.

Egy ellenzéki intellektuális megújulás persze nem öncél: tétje, hogy megértsük azt a globális szituációt, amelyről a maga jobboldali ideológiájában Orbán Viktor is beszél. Enélkül nem fog menni. A helyzet ugyanis az, hogy a hatalom jelenleg egy olyan politikai szembeállítás nevében lép fel, amely szerint ma egy globális Belül világa áll szemben a nem-belül lévők világával – jelesül a magyar társadalom többségével. A Belül világához tartozik Brüsszel, a nyugati nagyhatalmak, a nemzetközi tőke, a Soros-hálózatok és a magyar ellenzék (szinte) egésze is. Nem véletlenül mondja azt Orbán, hogy ez „nem a mi háborúnk”, amikor az orosz-ukrán konfliktusról beszél: amiből nem azért kell kimaradnunk, mert félünk tőle, hanem mert a „fejünk felett” zajlik.

Egy olyan intellektuális klímára kell felelnie az ellenzéknek, amely mára mélyen áthatja a hazai társadalmat és meghatározza önértelmezésünket. Az a válasz, amely eleddig általános volt, biztosan nem megfelelő: megítélésem szerint az év politikai öngyilkossága volt, amikor Dobrev Klára Brüsszelből (!) elemezte, hogy (akkor még úgy tetszett) elvonják az EU-s pénzeinket: eközben az EU-t valamiféle türelmes óvó néniként ábrázolta, amely megpróbálta megnevelni Orbánt. Nem elég, ha a 21. század új szituációjának megértését egyszerűen a mainstream liberális szellemi keretek átvételével „tudjuk le” – ahogy a régi „antifasiszta ethosz” visszatérésének absztrakt vágya, vagy a még annyira baloldalinak látszó jelszavak ismételgetése sem segít önmagában.

2022-re egyértelművé vált: az orbáni szellemi kihívásra csak egy baloldali szellemi-kulturális-ideológiai mozgalom képes megfelelő választ adni, amely más módon beszéli el „az orbáni igazságot” és képes ennek mentén a megfelelő politikai cselekvés sarokpontjainak kijelölésére. Hosszú és nehéz munka lesz – mondanám, ha jelenleg bármi esély volna ilyesmire.