Magyarországon az utóbbi hónapokban mintha keményebben jelen lenne a valódi baloldal a közéletben. TGM, Krausz Tamás és Szalai Erszébet is kiváló írásokkal jöttek elő. Elképzelhető, hogy erősödni fog a határozottabban marxista irányzat a hazai értelmiségi palettán?
KV: Idehaza az elmúlt évtizedekben három nagyobb impulzusa volt a marxista baloldali szellemi életnek. Az első a rendszerváltás éveiben a Krausz Tamás nevével fémjelzett „kritikai baloldalhoz” köthető, akik az átmenet politikai és társadalmi-gazdasági folyamatait tévedésnek minősítették, mert szerintük inkább a szocializmus reformjára lett volna szükség. A második nagy hullám főszereplői TGM és Szalai, akik a rendszerváltásban a szabadság és a demokrácia megteremtésének lehetőségét látták, hogy aztán a marxista hagyomány felfedezése során jussanak arra a következtetésre, hogy az újkapitalizmus éppen a szabadságot és a demokráciát nem teszi lehetővé. Ők szakítottak a kritikai baloldal Lenin, az idős Lukács, Tőkei és Mészáros István munkásságán nyugvó filozófiai alapjaival: Szalai a hazai szociológia legnemesebb történeti-moralizáló hagyományait ötvözi a globálkapitalizmus és az átmenet generációs-, osztály- és gazdasági viszonyainak marxizáló elemzésével, Tamás pedig inkább ahhoz a kritikai és emancipációs szellemiséghez vonzódik, amit ma a marxizmus nyugaton nagy általánosságban jelent.
A kétezres évek közepétől jelent meg aztán egy olyan fiatal kör elsősorban a Replika, a TEK, a Fordulat, a rednews.hu és az időközben megszűnt indymedia környékén, akik a kritikai elmélet, 68 szellemiségén, majd a kortárs posztmodern társadalomelméleten nevelkedtek már tanulmányaik során és szinte teljesen „idegen és furcsa” szempontokat hoztak be a baloldali diskurzusba. Egy évtized múltán sajnos ebből nem sok maradt meg.
Úgy vélem, hogy a szellemi pozíciók megerősödéséhez az kellene, hogy legyen egy olyan erős fiatal akadémiai baloldali értelmiség, amely képes behozni több évtizedes szellemi lemaradásunkat és átformálni mind a Marxról szóló közbeszédet, mind magának a baloldalnak a nyelvét.  A hazai nyilvánosság azért nehéz ügy ezzel kapcsolatban, mert annyira bele van fordulva saját beszűkült tematikáiba és szellemi pozícióiba, hogy nincsenek meg az új és innovatív gondolatok bekerülésének csatornái.

Különösen, hogy amit itthon baloldalnak mondanak, az inkább liberális. Van esély arra, hogy megtaláljuk magunkat? Legyen egy önálló baloldali alternatíva kulturális értelemben is?
A probléma egyértelműen oda vezethető vissza, hogy a kilencvenes években megdöbbentően széles konszenzus volt a baloldalon azügyben, hogy ez az átmenet, az adott világpolitikai és gazdasági viszonyok között csak liberális alapon mehet végbe, a baloldal szerepe pedig, hogy megvédje a kisembert a túl nagy hullámverésektől. Nálunk balliberális oldal lett, liberális baloldal helyett. Arra azonban senki nem számított, hogy az ezredfordulóra a main stream liberalizmus regulatív funkciókat vesz föl és a nevében iktatnak ki minden politikai innovációt, mint szélsőséges, mint elavult, mint kádárista, mint utópikus, mint szakmaiatlan, mint szalonképtelen. A radikális baloldalt is ennek nevében nyomják el, ezt ti is tapasztaljátok.
A hazai baloldal megfagyott, két évtizede ugyanazokat a témákat próbálja eladni. Ezekkel azonban kettős értelemben is baj van. Egyrészt minden mozgósító erejüket elvesztették, másrészt végzetesen bezárnak minket időben és térben egyaránt. A demokratikus kártyára mindig az van írva, hogy a jobboldal fasiszta és Orbán egy diktátor. De hát az emberek mindennapi tapasztalata az, hogy a munkahelyen, a hivatalban, a bíróságon, az iskolában, a családban Orbán előtt éppen úgy nem volt demokrácia, mint utána. Az elitellenes kártya arra lenne való, hogy korrupcióval és szakmaiatlansággal vádoljuk a hatalmon lévőket a tisztességes és normális életet akaró többség nevében. Az ellenzék azonban ebben a kérdésben finoman fogalmazva sem túl hiteles.
Aztán szinte minden héten előhúzzák a „nyugat„ kártyát. Hogy az EU, meg a nemzetközi intézmények szerint mi nem szalonképes, mi távolít el minket a nyugattól, amihez tartozni akarunk. Azt hiszem azonban, hogy ez – és jól játszik rá erre a Fidesz – a globális kapitalizmus időszakában már nem mozgósító jellegű, hiszen mindannyian a saját bőrünkön érezzük, hogy a nyugat a világválság időszakában velünk szemben is védi a saját érdekeit, a saját normáit sok esetben ő maga is megszegi, ráadásul éppen olyan nagy bajban van, mint mi.
A liberális nyugatosság megragadt a népi-urbánus vita szintjén, pedig hát ma egészen mást jelent arról beszélni, hogy mit gondol a nyugat, az EU, az IMF, a multik, a nagyhatalmak, a pénzpiacok, a nemzetközi fórumok mint 2008, vagy 2004, vagy 1999, vagy 1989 előtt. Aki olvassa a Morva Judit által szerkesztett Magyardiplot-t, az pontosan tudja, miről van szó.

A kulturális elit, a politikai elit hiteltelen. Mi a helyzet a szakszervezetekkel, a civilekkel?
A kérdést nagyon fontosnak tartom, mert kialakulóban van nálunk egy eléggé komikus demagóg-populista igérgetési verseny a bal és a jobboldal között. Lényegében a szereplőka társadalmi problémákat szociális problémává próbálják átfordítani népszerűséghajhászásuk során. A jobboldal ezt még azzal is megtoldja, hogy ha nem megy, akkor rendőri kérdést csinál belőlük. A civilek ebben a felállásban ha akarják, ha nem eléggé radikális szerepet töltenek be. Ugyanis ők azok, akiket létükben sért mindkét álmegoldás. A hajléktalanok ügyében láttuk, hogy a civilek tudják hatékonyan kikövetelni azt, hogy ne rendőrökkel oldják meg az utcán élők kérdését, egész egyszerűen mert ez nem működik és őket állítják megoldhatatlan feladat elé.

Amire azonban a civilek korlátozottan alkalmasak, az a politika visszaszerzése. Meg kellene érteni, hogy a magyar társadalom kulturális, anyagi, lakhatási állapota, a hihetetlen mértékű elszegényedés és tehetetlenség nem szociális, hanem politikai kérdés. Ahogyan politikai kérdés a keresetek szintje, a munkahelyi érdekérvényesítés, a fogyasztói dömping, vagy az, hogy a fiatalok, az orvosok, a leszakadók százezrével külföldön vállalnak munkát. És politikai kérdés az is, hogy a megkapaszkodni akarók, a középosztály, vagy éppen a jól képzett elit miben látja biztonsága és boldogulása útját.
Politikai kérdés abban az értelemben, hogy – Ernesto Laclau argentin posztmarxista gondolkodó szavaival – hogyan hozzuk létre a társadalmit. Ennek részeként lehet csak beszélni gazdaságpolitikáról, oktatáspolitikáról, érdekvédelemről, vagy éppen energiapolitikáról. Elég, ha csak egy utalás erejéig szót ejtünk a romákról. Vajon feltette-e már valaki a kérdést, hogy pontosan milyen lenne a romák helye a magyar társadalomban, hogyan jutnának oda, mennyiben van fedésben az ő elképzeléseikkel és milyen áldozatokat vagyunk hajlandók hozni ezért?

Ha ennyire lesújtó a véleményed, akkor gondolom nem sok értelmét látod annak, hogy a baloldaliak pártpolitizáljanak…
A baloldalon másfél évszázada vita zajlik arról, hogyan is viszonyuljanak a pártokhoz és a parlamentarizmushoz. Ehhez a vitához aktuálisan azt hiszem két dolgot érdemes hozzáfűzni. Az egyik nem valami nagy elméleti meglátás, de annál lényegesebb: aki ma egy pártot alapít, vagy egy párt mellé áll, az vajon tudja-e, hogy mit akar pontosan, vagy csak azt, hogy mit nem? Mert utóbbi alapon még szavazni és kész kudarc, de politizálni az garantált kiábrándulás.
A másik már inkább elméleti meglátás: a posztmarxizmus egyik központi tézise volt, hogy túl vagyunk a nagy tömegszervezetek időszakán. A baloldali pártok mediatizált viszonyok között működnek (a radikális baloldal esélyei és eszközei ebben kérdésesek), a régi munkásosztály megszűnésével elvesztették természetes bázisukat, egyáltalán a párt olyan autoriter forma, ami elválaszthatatlan a létező szocializmusok állampárti diktatúráinak problematikájától.
A hatvanas évektől nem kérdés, hogy a párt sok tekintetben igen kontraproduktív a baloldal számára. Gondoljunk a kommunista pártok és a diáklázadások, az ellenkultúra viszonyára. A nyolcvanas években a jóléti állammal, majd a Margaret Thatcher féle neokonokkal az új társadalmi mozgalmak természetesen álltak szemben, a neoliberális hegemónia időszakában az altergobális civil társadalom szinte a semmiből született meg, manapság éppen felemelkedőben van az establishment új formája, amiről a következő tíz év szól majd. Sokan azt tippelik, hogy a spanyol, a görög, az egyiptomi, az amerikai térfoglaló mozgalmak lesznek a következő főszereplők, akikre figyelni kell a baloldalon. Vagy talán az ultrabaloldal belső emigránsai, vagy a prekariátius.
Vagy miért nem gondolkodtok még egy lehetőségben? A pártok helyett a választáson lehetne inkább a protest szavazást „választani”. Nálunk tévesen a protest szavazó megjelölést alkalmazzák azokra, akik azért szavaznak egy nagy pártra, hogy a kormánypártot leváltsák. Ők azonban inkább idealizáló szavazók: azt várják a másiktól, hogy a jelenlegi ellentétét fogják csinálni. Az igazi protest szavazók azonban azok, akik a kétfarkú kutyákat preferálják, akiknek tehát nincsenek elvárásaik a politikától, ezért tudnak igazán nemet mondani jelenlegi formájára. A protest párt azért nem akar semmit, mert nem hisz abban, hogy a politika a jelen formájában, a jelen választási rendszerben, a jelen elitekkel és a jelen globális erőviszonyok között bármire jó.

Persze a kétfarkú kutya mögött is számító emberek állnak. Vagy nem? Egyiptomban diktatúra van, előtte muzulmán fundamentalista kormányzat volt, az alterglob mozgalom szinte eltűnt. A török mozgalmat is lenyomta a hatalom. Eközben a Die Linke Németországban a harmadik legerősebb erő.
Ahogyan a Gödi Fészekben tartott előadásomban is kifejtettem, a baloldalnak az a legnagyobb baja, hogy úgy tekint magára, mintha egy dolog volna, miközben a posztrmodern társadalomban már csak egy név, egy konstrukció. A legnagyobb baj tehát, hogy amikor baloldalról beszélünk, akkor nem is tudjuk, miről beszélünk. Baloldal Bokros Lajos, Gyurcsány, Szanyi, Shiffer, Vajnai, baloldal a Die Linke és az arab tavasz, az antiglob, baloldal a marxizmus és az antimarxizmus, baloldal a nem-jobboldal és az is, aki a baloldalból sem kér. Stuart Hull néhány éve azt mondta, hogy a marxizmus elsősorban diskurzív verséget szenvedett, Marx, a kommunizmus, a forradalom és a proletárok frontján egyaránt. Ez a kérdés számomra – már ne haragudj – éppen egy újabb diskurzív vereségről árulkodik. Csak most nem arról van szó, hogy a baloldalt lejáratják, hanem hogy összezavarják.
Azt hiszem, nem is fogunk tudni értelmesen beszélni a baloldalról egészen addig, ameddig nem szakítunk azzal a két móddal, ahogyan az elmúlt másfél évtizedben azt megpróbálták létrehozni. Szintén Gödre utalok: ahogy ott kifejtettem a baloldal az egyik logika szerint mindannak a neve lett, ami nem Orbán, nem a Fidesz, nem a radikális jobb. A másik logika szerint baloldalnak minősítettek mindenkit, akit valaki önmaga mögé próbált állítani, így nevezték ki baloldalnak a nyugdíjast, a devizahitelest, a romát, a bérből és fizetésből élőt, a segélytől megfosztottat, a zsidót, a palesztint, a nagycsaládost, a munkanélkülit, hogy aztán rávetítsék amit gondolnia kellene. A hajléktalan, a nyomorgó, a deprivált neve nálunk szintén baloldali, mert hiszen „a társadalom nagy része ha tetszik, ha nem a baloldal” (Szanyi Tibor). A baloldal inkarnációja helyett azonban inkább baloldali politika kéne.

Rendben, de az emberek érthető üzeneteket várnak. Nekik mit mondjunk?
Lehet, hogy ez téged meg fog lepni, de az emberek nem várnak üzeneteket. Az emberek mégis kapnak üzeneteket egy olyan politikától, amely betetőzte a magyar átmenet egyik szerintem leginkább antidemokratikus vonását, mégpedig hogy a politikai elit úgy monopolizálta a nyilvánosságot és abba az irányba professzionalizálta annak működését, hogy az alkalmas legyen a társadalom olyan manipulálására, amelynek egyetlen célja a pártok szavazatmaximalizálása. Ez óriási hiba, hiszen civil társadalom, független intézmények, demokratikus kultúra, szellemi tradíciók, autonóm értelmiség, magán művészeti meccénások, szabad egyetemek, alternatív fórumok – és sorolhatnám – hiányában a társadalom permanens agymosása zajlik a reklámok, a kereskedelmi média és a politika oldaláról egyaránt. Ebben a helyzetben nem lózung, hogy a társadalom tagjai „üzeneteket” kapnak mindenhonnan valódi gondolatok és kultúra helyett. A politika ózenetközpontú szemlélete a rendszerváltás antidemokratikus vonásainak hegemonisztikus ideológiai elleplezése, már amennyiben olyan természetes, hogy antidemokratikus volta még a baloldalon sem vetődik fel.

És mi az ellenszere a szélsőjobb előretörésének?
Számomra nem kérdéses, hogy a szélsőjobb sikerének egyik döntő eleme, hogy azt ígéri a társadalomnak, hogy valódi politikát fog folytatni, hogy csak tőle kapnak valódi politikát. Az elhíresült érpataki modell – ahogy a beszámolók kiemelik – egy koncepció a politikáról: a rendesek segítése, a rombolók kiiktatása, a társadalom nevelése, a világos szabályok, az úgynevezett „célzott támogatások”, a közösségi összefogás, a hatalom eszközeinek felhatalmazás alapján korlátlan felhasználása, a rejtett és nem politikailag korrekt problémák kimondása és gyökerüknél megragadása. Ez politika a javából, ami úgy tűnhet a bajban lévőknek, hatékonyan, demokratikusan és etikusan rendezi újra a mikroközösségek szerepeit, viszonyait és szabályait. A mindenféle Gárdák és mozgalmak ebben inkább félkarhatalmi, mint félkatonai szerepet töltenének be – nem véletlenül érvel a Jobbik azzal Straszburgban a betiltás ellen, hogy ők „csak rendet akartak”. Hozzátéve, hogy sajnos kevés népszerűbb gondolat van ma Magyarországon, mint hogy a társadalom egy része (beleértve a cigányságot) állati szintre jutott, így velük csak úgy lehet bánni, mint az állatokkal – még ha manapság az állatoknak is vannak jogai.
A valódi válasz erre szerintem csak egy olyan politikai vízió lehet, amely nem az ígéretek, hanem a politikacsinálás oldalán veszi fel a versenyt. El kell ismerni, hogy ma a baloldal ezzel még adós, de hát ez nem választható el több évtizedes globális krízisétől.
Nem akarom megkerülni a kérdést, de számomra aktuálisan sokkal érdekesebb kérdés, hogy mi lesz a Fidesz és a politika viszonyával. Azt hiszem három éve sikertelenül próbáljuk beazonosítani a jobboldal politikáját, mert az mindig kicsúszik az elemzők markai közül. Mert milyen a Fidesz politikája? Paternalista, oligarcha, hatalomközpontú, diktatórikus,  unortodox, konfrontatív, kijáró, középosztályi, nemzeti, reakciós-konzervatív?Érdemes volna a hipotézis szintjén fölvetni, hogy esetleg egyik sem: hogy a Fidesz hatalomgyakorlása rendszerszerű, de lényege éppen a politikai elem kiiktatása. Hiszen a populizmus (ha már jelzőt keresünk, én erre szavaznék) számára a politika végső soron kontraprduktív. Hát nem lehet-e, hogy Orbán létrehozott egy olyan gyakorlatot, amiben az egyes területeket egymástól független, szabad kézzel rendelkező, központi szándéktól mentes bizalmasoknak juttatta, akiket a lojalitás, az ellenségkép és a párthierarchia köt csak össze? És nem lehet-e, hogy az így támadhatatlan és lokalizálhatatlan hatalmi centrum és a neki alárendelt média ezzel párhuzamosan azért felelős, hogy egy nagy kampánygépezetként létrehozza mindennek a szimulákrumát? Tehát azt a nagy népszerű nem-létezőt, ami nem igazolja, hanem eltakarja és hegemonikusan rekontextualizálja a valóság elemeit? Nos számomra 2014 legfontosabb kérdése nem az lesz, hogy hatalmon marad-e a Fidesz, vagy győz ez az extrém széles ellenzéki összefogás. Hanem, hogy ez a politika nélküli rendszer konszolidálható-e, működik-e hosszú távon?

De, mit értesz politikacsinálás alatt? Mit kellene csinálnia ebben a helyzetben egy valóban balos pártnak?
A marxizmusnak, mint politikai víziónak és mint mindent megmagyarázó teoretikus pozíciónak a felszámolódása olyan traumát eredményezett a baloldalon, amelyet az máig nem volt képes kiheverni. Ez a probléma a mainstream baloldalt éppen úgy érinti, mint a radikális szereplőket. A baloldal ettől még továbbra is nosztalgiával tekint arra, hogy tudományos és forradalmi víziója legyen egy jövő társadalomról, de hát azt hiszem, hogy ez ma már sem szellemi, sem politikai-társadalmi értelemben nem csinálható vissza. Azonban – ahogy Slavoj Zizek fogalmaz – szembe kell nézni azzal, hogy a kilencvenes években egy másik fajta vízió is kialakult, majd kifulladt. Ez a neoliberális-neokonzervatív vízió volt, amely a globálkapitalizmus liberális demokratikus és versengő piaci viszonyait az egyetlen választható opcióként vízionálta, amely elvezethet az állandó krízishelyzetek meghaladásához és az emberi természettel, a szabadsággal összhangban lévő rend létrehozatalához. Szóval a „radikális alternatíva” utópikus víziója éppen úgy elveszett, mint a „nincs alternatíva” kvázi utópikus kényszervíziója.
Valójában azt tapasztalhatjuk az elmúlt évszázadban, hogy a kapitalizmus folyamatosan a saját alternatív formáit keresi és hozza létre, így jutottunk a 19. század szabadversenyes ipari kapitalizmusától a 21. század posztmodern kapitalizmusáig. Ebben az alternatíva keresésben hatalmas szerepe volt azoknak a mozgalmaknak és politikáknak, amelyek nyomást gyakoroltak a fennállóra és kézzelfoghatóvá tették válságát. Napjainkban látszanak azok a „nyomások”, amelyekre választ kell találnia a rendszernek, ha tetszik neki, ha nem. A környezeti problémák, a migráció, a fegyverkezés, a társadalmi kirekesztés, a szellemi javak kérdése, a multinacionális és spekulatív tőke elszabadulása, a civilizációs konfliktusok, a biotechnológiai fejlődés, az űrkutatás, az emberi élet meghosszabbodása, a globális kultúra mechanizmusai, a szükséges munka szintjének folyamatos csökkenése – és még folytathatnánk – olyan kérdések, amelyek miatt tíz-húsz év múlva nyilvánvalóan lesz gyökeresen másmilyen a világ, mint napjainkban. Egyszóval alternatíva kényszer van, vízió kényszer. Számomra a legfontosabb, mindenki lássa: a hegemonikus politikai-ideológiai küzdelmek ma nem ezek körül a kérdések körül zajlanak, hanem akörül, hogy ki adhatja meg rájuk a választ, ki lesz az, aki létrehozza a közeljövőt. Magyarán fogalmazva: nem hiszek a „szocializmus, vagy barbárság” alternatívájában, ahogyan a „kapitalizmus, vagy káosz” szembeállításban sem. Itt inkább arról van szó, hogy a jelen ideológiai és diskurzív kontextusában nagyon is lehetséges az, hogy a gazdasági, hatalmi, szellemi csoportok a nyilvánosság kizárásával, saját érdekükben, szakértői álarc mögé bújva, antidemokratikusan és a többség számára észrevétlenül csinálják meg korunk „forradalmi” módosításait, amikről aztán majd tájékoztatnak bennünket valamelyik Holywoodi filmben és magazinban.
Tehát a baloldal helye biztosított korunk „reflexív modernitásában”, vagyis abban a korban, amikor a kihívások tömegével és igen gyorsan törnek ránk újra, meg újra. Az pedig, hogy ebből kiindulva hogyan kell politikát csinálni, hogyan kell víziót megfogalmazni (a tudományos és forradalmi radikalizmus hagyományos víziójával szakítani) – hát ez szerintem egy hosszú és plurális kísérletezési folyamat eredménye lehet csak. De már azzal is beljebb lennénk, ha mindenki legalább a kiindulópontig eljutna.

Kalmár Szilárd
http://muon.hu/