John Holloway ír szociológus és filozófus 1991 óta Mexikóban él. A kilencvenes évektől munkáinak középpontjába a mexikói indiánmozgalom gyakorlati tapasztalatainak értelmezése került – természetesen a kritikai elmélet, az autonomista marxizmus és a posztmodern feminizmus hagyományának keretében. A Change the World Without taking Power című könyv ennek a projektnek az egyik csúcspontja, amelynek talán legfontosabb hozadéka, hogy ráérzett a posztmodern kapitalizmus korszellemének elementáris alapjára: hogy a világban túlnyomó többségbe kerültek azok, akik ugyan mérhetetlenül különböznek egymástól, akik élik a saját mindennapjaikat, akik nem hisznek sem a kormányokban, sem az ellenzékben, de egy valamiben biztosak: hogy ehhez az egészhez egyre kevésbé van kedvük és nap, mint nap érzik a haragot, amikor azt mondják: „ez nem lehet igaz”, amikor szembesülnek azzal, hogy „a világ amiben élünk, hazugság”. Holloway könyvének nyitó mondatai mára klasszikussá váltak:

„Minden a kiáltással kezdődik. Azzal, hogy kiáltunk. … A kiáltás a negativitásból és disszonanciából nő ki. Van, hogy a munkahelyi kizsigerelés szüli, van, hogy az otthoni teendők, a főnök zsarnokoskodása, van, hogy az éhség és az anyagi gondok, a stressz és az állam packázása. Van, hogy a hírek szülik a tévében, vagy az újságok, a könyvek, amiket olvasunk – a globális tőkéről, a gyerekek és a nők helyzetéről, a nemzetközi egyenlőtlenségekről, a szenvedésről és nyomorról, a háborúkról és a nagyhatalmi játékról, a jövő kilátástalanságáról.” A kiáltás Holloway számára elméleti kategória, definíciója szerint „az elfogadás megtagadása”.

E koncepció szerint tehát „a kiáltás nem csak düh, hanem remény. Remény, hogy máshogy mehetnek a dolgok, hogy aktívan nemet lehet mondani, a kiáltás tehát a cselekvés kiindulópontja.” Még a néma kiáltást is cselekvés követi. Ez a cselekvés – az ébresztőóra falhoz vágása, a tűsarkú cipő levétele, mikor nem látják, az ebédidő megnyújtása, vagy a kötelesség elszabotálása – az új baloldali politika ontológiai alapja: a kiáltásból születő cselekvés ugyanis a dolgok kialakult formáira nemet mond, így a világ mozgásba lendül, szabad hely nyílik valami új létrehozására, a fennálló meghaladására.

A Change the World Without Taking Power középpontjában egy poszt-marxista társadalomelméleti koncepció áll, amely az elidegenedés, a fetisizmus, a munka, vagy éppen a forradalom marxi fogalmainak briliáns átváltoztatásával arra tesz kísérletet, hogy leírja, miért kell folyamatosan kiáltanunk és miért kényszerülünk állandóan a magunk mindennapi radikalizmusára.

Elemzésének igazán inspiráló volta véleményem szerint akkor látható a leginkább, ha kiindulópontként a mai világ skizofrén érzésvilágára vonatkozó meglátásait választjuk. Holloway szerint az angol power (hatalom) szónak két jelentéstartománya van. Az egyik a power-over, vagyis a hatalmam van valami felett, a másik a power-to, vagyis a hatalmamban áll megtenni. A kapitalizmus az előbbi világa, mert cselekedeteink mások múltbeli tetteinek és döntéseinek következményei. A munkaerőpiacon, a szabadidő, a divat, az oktatás világában, a stílusok és célok birodalmában mások által meghatározott dolgok és cselekvések sokaságával találkozunk, amelyek felhasználásával meg kell határoznunk önmagunkat. Ez az „identitás fixálása”: amikor az elszeparált individuum rögzíti-definiálja önmagát, ezzel meghatározva viszonyát a többiekhez, továbbá lehetséges és szükségszerű cselekedeteit is.

A mai kor embere tehát skizofrén helyzetbe kerül: egy olyan világba kell belépnie, amely egyik oldalról élmények, lehetőségek és perspektívák közötti szabad választás mérhetetlen tág terét kínálja, az identitások, a „ki vagyok” paradicsomát. Másik oldalról azonban ez az individualitás pokla: a mások által létrehozott világ „fragmentál, megfagyaszt és határok közé szorít bennünket, lefojtja kreatív energiáinkat, meggátolja, hogy a dolgokat alakító aktív közösséggé váljunk; mások akaratának alárendelődő, atomizált, partikuláris és a külvilágot elszenvedő lényekké fokoz le bennünket”.

A kiáltás akkor születik meg időről időre, amikor az egyén nem érzi azonosnak magát „önmagával” és hiányzik számára az a valami, amit Holloway „emberinek”, „valódi közösségnek”, vagy a zapatisták fogalmát kölcsönvéve „magasztos, méltóságteljes életnek” (dignity) nevez.

De hogyan lesz az elszigetelt kiáltások milliárdjaiból politika? Holloway válaszát erre a kérdésre az „anti-power” fogalma mentén érthetjük meg.

Az anti-hatalom azt a helyzetet jelenti, amelyben megszabadulnak a résztvevők a felettük uralkodó hatalomról, tehát kilépnek a power-over valóságából. Ezen a ponton nem csak lehetségessé, hanem elengedhetetlenné is válik, hogy létrehozzuk saját gyakorlatunkat és viszonyainkat: a power-to realitását.

Holloway szerint keresve sem találhatunk jobb példát erre a bevándorlók és menekültek tömegénél. Azt gondolom, hogy ez a koncepció nem is annyira eredetisége miatt érdekes (elméletileg többek közt Deleuze, Negri, Klein, vagy Badiou hasonlókat fogalmaztak meg az elmúlt években), hanem azért, mert John Holloway szerint az anti-hatalom baloldala már létezik és sok tekintetben megmutatta igazi arcát. Ez az „anti-hatalom”

1. a pozitív tagadással jön létre: nem az vagyok, akinek eddig neveztetek; akivé tett, amit eddig csinálnom kellett; akinek eddig tartottam magam – hanem éppen az ellenkezője. Ehhez szakítani kell a politikusok világképével, az újságok által kínált narratívákkal és témákkal, amik mind a hatalom nyelvén beszélnek, a hatalmat erősítik meg felettünk. Az anti-identitás: nincs nevem és semmilyen olyan jellemzővel nem bírok, amelynek segítségével definiálhatnátok és ezzel visszailleszthetnétek a power-over realitásba.

2. Az anti-hatalom az egymásra találás a tagadásban. Kevés nagyobb félreértés képzelhető el, mint amikor az elmúlt évtizedek új baloldali szereplőit „civilként” próbálják leírni. Az anti-hatalom politikája: az egyén, aki nemet mond valamire, kapcsolatba kerülve másokkal (akik esetleg egészen másra mondanak nemet), létrehozza a „tagadás közösségét”. Az ellenhatalom forrása tehát egészen evidensen az esemény extázisa: egy barátságban, vagy egy százezres tüntetésen. 3. Az anti-hatalom végezetül Holloway szerint a forradalom új formáját jelenti, ami számára a politika nem eszköz és nincsenek vezetői. A forradalom ugyanis immár „nem az, amikor megszerzik a hatalmat, hanem amikor elkezdik az emberek máshogy csinálni a dolgokat, mint addig”.

„A társadalmi-hétköznapi dolgok megváltoztatásával kell kezdeni. A hatalmak azon fáradoznak, hogy létrehozzák fetisisztikus identitásainkat, hogy ezzel a nekik kedvező viselkedéseket, mentalitásokat stb. elérjék. Tehát a hatalom által létrehozott fetisisztikus identitások és cselekvések éppen a hétköznapokban hatnak vissza a leginkább. Ha az ellen akarunk lázadni, amit ránk kényszerítenek, akkor a kapcsolataink, a szeretet, a szórakozás, az együttműködés, a vezetés, a szolidaritás formáin kell változtatni. Ez egy szüntelen harc köztünk és a hatalom között.”.

Az „anti-identitás”, a „tagadás közössége” és a „máshogy cselekvés” az a három pillér, amelyekre építkezve az új évezred radikális baloldala túllépett-túlléphet krízisén és defetizmusán. Ez az új baloldali politizálás Holloway szerint tehát nem csak szakít a hatalom eddigi formáival, de nem is teremti azokat újra.

Hogyan lehetséges ez? „A baloldali politizálás eddig általában a külső tagadásával kezdődött, a „mi” az „ők” ellen gondolatával. A nők a férfiak ellen, a szegények a gazdagok ellen, a feketék a fehérek ellen, az ellenzékiek a kormány ellen, a multitude az Empire ellen stb. Ennek a hibája, hogy az ellenmondás alapvetően külső és még valakinek belsővé kell tenni. Az rendben van, hogy a gazdagok elnyomnak minket és ezért utáljuk őket, de ez semmit nem mond arról, hogy mit akarunk mi, tehát milyen power-to hatalmunk van. Ezt a mi-az-ők-ellen radikális elméletet kritizálja Marx is: nincs ők, csak mi vagyunk, csak a mi valóságunk létezik, csak a mi kreatív energiáink és negativitásunk számít.” Az új baloldali radikalizmus álma egy olyan erő, amibe nem szivárog vissza a régi hatalom (a politikusok és a pártok, a mindent megmondó értelmiség és rögvalóság fetisizált viszonyai stb.), egy olyan anti-hatalom, amely nem szivároghat vissza a hatalom régi fetisizált formáiba és intézményeibe. A posztmodern, globális és radikális baloldal azt reméli, hogy az egész régi világ máris elpárolgott, ha figyelmen kívül hagytuk és ha létrehozzuk magunknak az újat. Holloway könyve mindenki számára érdekes és nélkülözhetetlen aki meg akarja ismerni azt a radikális hagyományt, amely ma is abban gondolkodik, hogyan lépjen valamin „túl”, nem pedig, hogy hogyan harcoljon „ellene”.