Nem könnyű megmondani előre, hogy melyek lesznek azok a történések, amelyek fontosnak tűnnek majd a jövő emberei számára. Az események ugyanis, amelyek ma meghatározzák a közéleti vitáinkat, amelyek a hétköznapjaink szempontjából húsba vágónak tűnnek – idővel többnyire a feledés homályába merülnek. Számtalan történésnek ugyanakkor a mában nem szentelünk túl nagy figyelmet, de utólag belátjuk, sokkal többet kellett volna foglalkoznunk velük.

Ebben az értelemben bízvást állíthatjuk, hogy a közelmúlt két olyan eseményt is hozott, amelyek helyet követelnek majd maguknak a jövő történelemkönyveinek lapjain. Két novemberi nap foglalja tehát keretbe a mögöttük hagyott hónapokat: 2022. november 30. és 2023. november 17. Előbbi az OpenAI által fejlesztett ChatGTP megjelenéséről nevezetes, amit egyes elemzők a 21. század atombombájának tekintenek. Ettől a perctől rendelkezésünkre áll ugyanis egy korábban elképzelhetetlen sebességű mesterséges intelligencia, amely felfoghatatlan mennyiségű adatot felhasználva eszközöket kínál az élet szinte minden területe számára és ma még megjósolhatatlan következményekkel jár a jövő társadalmára, gazdaságára és politikájára. Utóbbi pedig az az időpont, amikor a modern emberiség történetében először lépte túl a drámainak számító 2 Celsius-fokot a globális felmelegedés mértéke az ipari civilizáció megjelenését megelőző időszakhoz képest. Talán nem kell hangsúlyozni ennek a ténynek a jelentőségét:

egyre valószínűbb, hogy mindaz, amit a kapitalista világ erősei tesznek a globális felmelegedés ellen, fabatkát sem ér majd.

 

 

Gyorsuló idő

Érezheti persze úgy bárki, hogy igazságtalan és meglehetősen önkényes éppen ezeket kiemelni korunk fejleményei közül, hiszen annyi más eseményt, fejleményt, történést említhetnénk az elmúlt néhány évből, ami után már semmi sem ugyanaz, mint korábban volt. Nem áll szándékomban vitatkozni velük. Mindez nem is lehetne másként a mérhetetlenül túlpörgött és szabadjára engedett globális tőke korszakában, amikor nap nap után fordul fel fenekestül minden.

Edward N. Luttwak, konzervatív amerikai gondolkodó szerint ez már egyenesen turbókapitalizmus: a technikai fejlődés, a szabadpiac, a privatizáció és a globalizáció alapjaira épülő kapitalista világrend olyan típusú gyorsuláshoz és illékonysághoz vezet, amelynek végül áldozatul esik minden, ami a korábbi életünket, a munkánkat, a biztonságunkat és a társadalmakat pozitív értelemben jellemezte. A turbókapitalizmus koncepciója 1999-ben született és éppen azt üzente, ami mára sokak számára mindennapi élmény: az állandóság teljes hiánya, a keretek fellazulása, a globalizáció és a technológiai fejlődés oda vezet, hogy miközben a győztesek hatalmas vagyonokat és hatalmat halmoznak fel, az emberiség legnagyobb része inkább a vesztesek között találja magát.

Ami miatt mai szemmel nézve igen tanulságos ez a megközelítés, hogy világossá válik belőle: valójában a hetvenes évek óta kiépülő „posztmodern” kapitalizmus társadalmi következményeinek számbavétele a nyugati világban egyszerre indult meg a hagyományos bal- és jobboldalon – ez a versengés pedig azzal végződött, hogy a társadalom többsége végül utóbbit díjazta és a jobboldali-konzervatív populista pártokat választotta.

Az elmúlt évtizedek legsürgetőbb kérdése az, hogy éppen azok a rétegek, amelyek a baloldal célkeresztjében állnak, miért szavaznak inkább mégis a radikális jobboldalra és a jobboldali populistákra – nem pedig az őket elvileg képviselni akaró baloldalra?

A választ talán egyszerűbb, mint gondolnánk. Miközben a konzervatív-jobboldal nagy húzása az volt, hogy a turbókapitalizmus korszakát egyfajta hanyatlástörténetként mutatta be, az egyenlőtlenségeket és bizonytalanságot a „régi jó világ” eltűnéseként tálalta – a baloldal nem vette észre, hogy lényegében maga is szekundált ennek a beszédmódnak.  Az elmúlt évtizedekben a baloldal legnagyobb része ugyancsak arról beszélt, hogy az általuk neoliberális kapitalizmusnak nevezett időszakban minden rosszabb lett. Csak ők a jóléti állam leépítése, a normális élet lehetetlenné válása, a munka világának és a társadalomnak a szétbombázása, a szabályozások leépülése, az egyenlőtlenségek növekedése, a munkásjogok és a demokrácia felszámolása stb. kapcsán szólítottak fel „ellenállásra és önvédelemre”.

Valójában mindkét oldal valamiféle aranykor elmúltáról beszélt.

Utólag már tisztán látszik: ez a hasonlóság kezdettől fogva a jobboldalnak kedvezett a nyugati világban. Egyszerűen azért, mert ebből a perspektívából érzékelve a fejleményeket a fejlett társadalmak többségének tudatalattijában mindig ott munkál a veszteség érzet, a nosztalgia, a mozdulatlanságra való igény, az előjogok és pozíciók megvédése, a biztonság utáni vágy és az értékek védelmének szándéka is – csupa konzervatív dolog. A jobboldali populisták világszerte a letűnt aranykor helyreállítását ígérik – és mivel a baloldal máig képtelen volt egy radikális jövőbeli társadalmi víziót megjeleníteni, széles tömegek hisznek nekik.

 

 

Győztesek és vesztesek

Volt azonban még valami, ami a jobboldalt segítette – mégpedig az, hogy az elmúlt évtizedek baloldala teljesen félreértette az embereket. Elég megnézni bármelyik önmagát rendszerkritikusnak vagy baloldalinak nevező szereplő kommunikációját és láthatjuk: evidenciának számít, hogy a vesztesekhez, a kizsákmányoltakhoz, az elnyomottakhoz, a traumák és bántalmazások elszenvedőihez, a kitaszítottakhoz és a nincstelenekhez beszélnek. A kárvallottaknak küldik üzeneteiket, az áldozatoknak, az alul lévőknek, a gyengéknek és a perifériára szorultaknak. A neoliberális globalizáció áldozatai és veszélyeztetettjei legkésőbb a 2010-es évek közepétől egyértelművé tették (Brexit, sárgamellényesek, radikális jobboldali előretörés stb.), hogy nem kérnek sem a hagyományos baloldal osztályharcos-populista képviselőiből, sem pedig az identitáspolitikai aktivizmus extrém áldozati kultuszából és abszurd felvilágosult egalitarizmusából és progresszivizmusából.

Ez az elutasítás annak volt köszönhető, hogy a baloldal olyan reménytelen, anakronisztikus, lecsúszott és vesztes figurák zsánerképeit jelenítette meg a társadalom többsége számára, mint a proletarizálódó-kizsákmányolt munkások, a prekariátus, a deprimáltak és a szegények – hiszen őket kívánta szervezni, megvédeni és képviselni. Csakhogy (legalábbis nyugaton) a társadalom többsége éppen ezekkel az identitáskonstrukciókkal nem akart azonosulni, éppen ilyennek nem akarta látni magát és éppen „az ilyenek” közé nem akart tartozni.

---

A helyzet abszurditása, hogy a baloldal legnagyobb része olyannak látta a neoliberális globalizáció veszteseit és kárvallottjait és olyan cselekvésekre, vagy politikai szerveződésekre kívánta őket rávenni, amelyekre nekik semmi kedvük nem volt. A jobboldal ellenben egészen máshogy beszélt a társadalom többségéhez.

A jobboldal ugyanis már jó ideje érti a posztmodern kapitalizmus legfontosabb sajátosságát, amit Mira Marody The Individual After Modernity című könyvében úgy fogalmaz meg, hogy az egyének ma párhuzamos pozitív identitások mentén fogalmazzák meg önmagukat, hozzák létre közösségeiket és határozzák meg helyiértéküket a világban. Ezt úgy gondolhatnánk tovább, hogy van egy rakás pozitív identitáselemünk, amelyek nevében önmagunkra tekintünk és cselekszünk – és bizonyos szélsőségeges helyzeteket leszámítva, nem nagyon tudunk mit kezdeni azzal a baloldallal, amely egyetlen központi negatív identitás alá kíván besorolni bennünket.

Valójában nagyon kevés ember gondol úgy magára a mindennapokban, hogy ő totális vesztes, áldozat, elnyomott, nyomorult és lecsúszott. A legtöbben inkább azt akarják hallani a politikától, hogy nyertesek, erősek és értékesek, a normális többség tagjai, akiket védelmezni kell. A jobboldal pedig éppen ezt kínálta nekik – gondoljunk csak az orbáni futball-reneszánszra, a civilizáció védelmét ígérő menekültellenességre, vagy a nemzeti kapitalizmus különféle ideáira. Ahogyan a neoliberális globalizációt annak baloldali kritikusai elbeszélték, csak nyers materiális pozíciók látszódtak és a társadalmi/gazdasági/hatalmi struktúrák rögvalósága – nem pedig a valódi hús-vér emberek. Elfelejtették, hogy a nyugati munkásmozgalom a kezdetektől maga is pozitív identitások mentén szerveződött (gondoljunk csak Ferdinand Lassalle munkásságára, aki szerint „az egyes munkás az a szikla, amelyből az új korszak temploma felépül”, az „erkölcs”, a „nagyság”, a „méltóság” és az „eszme” hordozója…) és leginkább a bolsevikok voltak azok, akik az áldozatok dühére, reménytelenségére és könyörtelenségére alapoztak és váltak sikeressé a végsőkig tragikus és reménytelen időkben.

 

 

Korszellemvadászat

Ahhoz, hogy érvényes megállapításokat tegyünk a két novemberi napról, amelyek megváltoztatták az életünket, szakítanunk kell azzal a „szociologizáló” képpel, amit a neoliberális kapitalizmus kapcsán újra és újra elénk tárnak. Fel kell adni azt a beszédmódot, azt a nyelvet, ami a kortárs kapitalizmus képét a szociális- és gazdasági horrorhoz, a válsághoz, a romboláshoz, a kirívó egyenlőtlenségekhez és a végveszélyhez kapcsolja. Egyszerűen azért, mert a jobboldal nem akarja eljátszani azt a szerepet, amit ez a típusú baloldaliság rá róna: nem a társadalmat felülről szorongató ellenség többé, hanem „a nép igazi barátja”.

A jobboldal szaporodó sikerei és ezzel párhuzamosan mind a főáramú, mind a rendszerkritikus baloldal hihetetlen dekonjunktúrája (elég csak a 2023-as választások eredményeire gondolni Európában és a világ több pontján) egyszerűen abból ered, hogy a kortárs (szélső)jobboldal jobban rezonál a valóságra és a társadalmak többségének érzésvilágára, mint a baloldal.

A baloldal tehát a neoliberális globalizáció, a turbókapitalizmus időszakában teljes kudarcot vallott.

A helyzet azért is különösen veszélyes, mert mintha újabb korszakhatárhoz érkeztünk volna – igen, a gyorsulás és változás kapitalizmusában a korszakok és korszellemek is gyorsabban követik egymást. Éppen most osztják újra a lapokat, most kezdődik el az új szellemi és politikai harc. Ebben kellene részt venni. De hogyan, ha a baloldal még ki sem heverte a létező szocializmus végét követő összeomlását, és észre sem veszi a 2020-as évek elejére teljessé váló újabb tragikus bukását?

Milyen lesz hát az a korszak, amely a turbókapitalizmus, a neoliberális globalizáció és a populizmus évtizedei után következik – amelyben meg kell találnunk az irányt a magunk számára? A kortárs kritikai társadalomelmélet talán legizgalmasabb területe számomra, amikor az egyes szerzők megkísérlik beazonosítani azt a központi érzületet, vagy Luc Boltanski és Eve Chiapello szavaival élve, azt az „új szellemet”, azt az ideológiát, amely átjárja a posztmodern kapitalizmus minden rezdülését. Maga Boltanski és Chiapello a projektközpontú kortárs tőkés világról értekezik még az ezredfordulón, de később olyan nagyszerű koncepciók születtek, mint a cool kapitalizmus (a hipster fogyasztói élménytársadalom), a zombi kapitalizmus (a telhetetlen multinacionális cégek révén), vagy éppen a platform kapitalizmus (amelyben az algoritmusok, a Big Data cégek és a különféle applikációk függelékévé válik az életünk) elgondolása.

Ezekben a koncepciókban az a figyelemre méltó és érdekes, hogy döntően alakítják át az elméletalkotás mikéntjét – nem véletlen, hogy a hagyományos szociológia, vagy a politikaelmélet nehezen tud mit kezdeni velük. Ráadásul az egyre szaporodó megfejtési kísérletekben az a leginkább zavarba ejtő, hogy mindegyik túlzottan meggyőző ahhoz, hogy egyszerűen lesöpörjük azt asztalról. Mintha nem is annyira az árulna el valami lényegeset korunkról, ami ezekben a kötetekben benne van – hanem hogy ennyi minden, ennyi gyökeresen különböző leírás is mind ráillik, ráadásul valahogy a közelmúlt analízisei sem látszanak érvényüket veszteni.

---

Nem az-e a posztmodern kapitalizmus legfontosabb jellemzője, hogy minden állítás igaz vele kapcsolatban – és persze azok ellentéte is?

 

 

All in…

Véleményem szerint 2022/11/30 és 2023/11/17, a két novemberi nap egy korszakhatár szimbolikus dátumai: a turbókapitalizmus után ma inkább már az „all in kapitalizmus” időszakáról volna érdemes beszélnünk.

Amikor az all in kapitalizmus jellemzőit kutatjuk, három irányból érdemes közelíteni hozzá.

1. Legfeltűnőbb sajátossága, hogy az egyre gátlástalanabb profithajhászat már oda vezetett, hogy minden, ami valaha a tőke repertoárjában megjelent, egyszerre jelen van a világban. Ma tehát a legfontosabb kérdés az egyes emberek számára nem az, hogy mi a munka-tőke viszonyon belüli pozíciójuk, hanem hogy a minden eszközét és korábbi korszakát egyszerre felvonultató posztmodern kapitalizmus melyik logikája és mechanizmusa formálja leginkább az életüket és tereiket. Hogy a high tech kapitalizmushoz tartoznak, vagy a félrabszolgamunkára épülő korai kapitalizmushoz. Hogy Debrecenben az új BMW gyár munkásai, vagy gazdasági bevándorlók, akik bádogvárosokban dolgoznak az akkumulátorgyárban. Az olyan fejlemények, mint a megállíthatatlan klímaváltozás, ezeket a folyamatokat már objektíve is visszafordíthatatlanná teszik, hiszen annak hatásai gyökeresen másként érintik majd a Föld különböző helyeit és a módot, ahogyan hasznot lehet belőlük nyerni (vagy ahogyan a hasznot veszélyeztetik).
2. A „mindent bele kapitalizmus” azonban nem csak az egyes korszakok és mechanizmusok összesűrűsödését jelenti, hanem azt is, hogy a profit forrásává egyre inkább azok a nagy dobások válnak, amelyek alapjaiban alakítják át az életünket, így piacokat teremtenek az egyes termékeknek. Az elmúlt évtizedekben az életmódunk és a kultúránk átalakítása inkább következmény volt, de mára megtanulták a legnagyobb tőkés vállalatok, hogy ez az újraformálás az előre menekülés és a profit fő forrása. A globális tőke ma olyan mértékű erőforrások és tudományos-gazdasági apparátusok felett rendelkezik, amelyek bizonyos szereplők számára lehetővé teszik az azonnali és teljes körű hatást és valóságteremtést. Ilyen korábban, a nemzeti-modern tőkés világban nem volt lehetséges. A nagy gyógyszergyártók, a fastlife cégek, a bankok, az okoseszközök fejlesztői, az olyan „álmodozók”, mint Elon Musk (űrforgalom, műholdrendszer, önvezető autó, agyimplantáció, a Mars átformálása, hyperloap, elektromobilitás stb.), a virtuális paradicsomot építő Mark Zuckerberg mind életforma-fordulatokból kíván nyereségre szert tenni. Kitalálni valamit, ami gyökeresen alakítja át a létezés kereteit – mint hajdanán a Jurassic Park dinoszaurusz-feltámasztó disztópiájában. Az all in kapitalizmusban a tőke a legmagasabb szintre emelte a profitért folytatott tevékenységét: ha a létezésünket és a létformánkat adják el nekünk, akkor biztosan hajlandóak is leszünk bármennyit áldozni rájuk…
3. Végezetül mintha az emberiség talán legfontosabb kulturális meghatározójává, egyfajta conditio humana-jává válna, hogy állandóan hatalmas döntő ütközetek, sorsfordító események és végzetes történések zajlanak körülöttünk. Egy olyan korban lépünk, amelyben nem vagyunk többé a magunk urai, mert mások (mint valami aberrált globális casino pókerasztalánál) folyamatosan all in-t mondanak – mi pedig csak várjuk a fejleményeket. A ChatGTP és a klímaváltozás számomra ennek meghatározó szimbólumai. A két novemberi nap megmutatja, hogy az all in kapitalizmus szempontjából mindegy, hogy a döntő pont valamely „pozitív”, vagy „negatív” fejlemény kapcsán következik be, egy zseniális találmány, kulturális jelenség, politikai alku, vagy egy katasztrófa, egy járvány, egy háború kapcsán – végül mégiscsak az vár ránk, hogy az érintetteknek minden zsetont be kell tolniuk az asztal közepére. A jobboldal mintha világosabban kezdené kapisgálni, hogy elmúltak azok az egyértelmű viszonyok, amelyek a turbókapitalizmust, a neoliberális globalizációt jellemezték. Az all in kapitalizmus kimondottan a Donald Trump, Robert Fico, Javier Milei, vagy Orbán Viktor típusú politikusoknak kedvez, akik számára a blöff, a gátlástalanság a legfőbb politikusi képesség. Az új világban ugyanis nincsenek többé abszolút nyertesek és vesztesek, de nincs verseny, vagy valamiféle nyugvópont sem. A vetélkedés arról szól, hogy melyik területen nyerek Én és melyiken Te. Az all in politikus kimondottan azokat a helyzeteket keresi és fordítja a maga számára, amelyekben a már egyébként is magas téteket még tovább érdemes emelni. Amikor például Orbán Viktor az elektromos autóipar fejlesztésről beszél, nem csupán az ökológiai kérdést akarja megoldani, hanem gazdaságfejlesztési és felzárkózási lehetőséget lát abban, hogy az emberiség küzd a felmelegedés ellen. Amikor pedig Brüsszellel vívott küzdelmében már a szuverenitás és az uniós pénzek ügyében maximálissá válik a feszültség, „ráemel” még a tétekre az ukrán csatlakozás, a svéd NATO tagság, vagy a „migránsok elleni határvédelem” kapcsán.

Az alternatíva politikája

Új korszakba léptünk, amelyben a tőke minden valaha kikísérletezett eszközt egyszerre vet be, amelyben a profit elsődleges forrása immár a kultúránk és a létezésünk állandó újraformálása és teljes kontrollja, amelyben újabb és újabb sorsdöntő fejlemények, harcok és döntések történnek a fejünk felett. A két átlagos novemberi nap, amely a mesterséges intelligencia forradalmának és a klimatikus átfordulásnak alig észrevehető történelmi kezdőpontja volt, világosan mutatja meg számunkra, hogy ebben az új világban minden pillanat hatalmas jelentőséggel bír. Az all in kapitalizmus korszakát meg kell tanulnunk a totális felértékelődés korszakának látni, amikor minden gondolatunk, vágyunk, tettünk és döntésünk arra ad választ, hogy valójában merre haladunk tovább, melyik utat választjuk magunknak.

Ezt a leckét már megtanultuk egyszer az alterglobalizációs, illetve a klímamozgalmak teoretikusaitól – de mintha elfelejtettük volna. Ideje mindenkinek tudatosítania magában: a 21. század elején elkerülhetetlen a világunk, az életmódunk, a viszonyaink, a civilizációnk teljes újraformálódása. A mai idő valódi politikai tétje pedig az, hogy ezt a totális újraformálást a könyörtelenül profitot hajhászó tőke és a saját pozícióik védelmezéséért bármire hajlandó globális privilegizáltak tevékenysége idézi-e elő – vagy mi magunk, akik velük szemben szerveződünk.

Ebben a harcban csak akkor győzhetünk, ha el tudjuk hinni, hogy az élet minden pillanata alternatívákat kínál, és ha képessé válunk ezeket meglátni és megfogalmazni. Az alternatíva politikája akkor születik, amikor el tudjuk képzelni, amint a felértékelődés korában végtelen filmként peregnek a szemünk előtt a döntések és tudatos választások pillanatai. Ha fel tudjuk mérni, hogy az all in kapitalizmusban talán a legátlagosabb és legártatlanabb dolgok, a legszürkébb hétköznapok válnak később meghatározóvá. Mint az a két novemberi nap: amikor 2022/11/30-án feltettük az első kérdéseinket a mesterséges intelligenciának, vagy amikor 2023/11/17-én is beültünk az autónkba és útnak indultunk…