Főoldal

#posztmodern kapitalizmus
#kívül/belül
#ideológia
#posztmarxizmus
#autonómia
Mi a teendő? – antikapitalizmus a szegények és a munkásság után

Mi a teendő? – antikapitalizmus a szegények és a munkásság után

A Parizán tematikus podcastjában beszélgettünk új könyvem kapcsán az antikapitalista baloldal esélyeiről. A Kívül/Belül könyv kettős céljából indítunk: egyrészt magát a rendszerellenességet kell újra elfogadottá tenni, bebizonyítani, hogy ez nem…

Tovább...
Mit képzeltek ezek? Egy vereség anatómiája

Mit képzeltek ezek? Egy vereség anatómiája

Az ellenzék földcsuszamlásszerű választási veresége kijózanítóan hatott a magyar közélet szereplőire és a politika iránt érdeklődő kormánykritikus választók jó részére. Az elmúlt egy hónap nem szólt másról az összefogás térfelén,…

Tovább...
Értsük meg TGM filozófiáját

Értsük meg TGM filozófiáját

Az Antitézis mindazt a húsz-huszonöt évet magában foglalja, amit TGM a rendszerkritikus baloldalon eltöltött. Márpedig ez az időszak valamennyiünké, akik végigkövettük és -tevékenykedtük ezt a negyedszázadot, annak a dilemmának a…

Tovább...
Választások és a Kívül/Belül logika – Hont Andrással

Választások és a Kívül/Belül logika – Hont Andrással

Hont Andrással hosszasan beszélgettünk arról az egészen új helyzetről, amelybe április 3. után kerültünk. Time-kódokkal [embed]https://www.youtube.com/watch?v=c1yssz_kRRI&t=5461s[/embed] 2430 Miért szavazott ennyire máshogy Budapest és a vidék? https://youtu.be/c1yssz_kRRI?t=1468 3000 A magyar és…

Tovább...
Miért lett Orbáné az ország?

Miért lett Orbáné az ország?

A választási eredmények valósággal sokkolták az ellenzék közéletet követő „kemény magját”.[1] Korábban is szenvedtek már el súlyos vereségeket, és Orbán Viktornak éppen háromszor volt kétharmada. Amivel azonban most kell először…

Tovább...


Facebook

ÚJ ÍRÁSOM ELŐZETESE...

Dominancia és hegemónia: politikai ideológiák a mai Magyarországon (2022)

Mi a helyzet a hagyományos ideológiák feloldódása után? Melyek korunk uralkodó eszméi? Mit jelent Orbán Viktor konzervatív forradalma? Van-e esélye a baloldali populizmusnak és mi a helyzet idehaza Karácsony Gergely kampánya után? Ebben a tanulmányban kísérletet teszek a hazai politikai ideológiák térképének megalkotására – az elmúlt három évtized globális szellemi mozgásainak a tükrében. Ennek során a kritikai társadalomelmélet ideológiakritikai hagyományát hívom segítségül, amely az ezredforduló táján sok tekintetben gyökeresen új irányt vett. Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy az orwelli–adorno-i sémát követő (totális manipulációs) megközelítéseket a hetvenes évektől felváltó kommunikatív és racionalitás-központú koncepciók (amelyek elsősorban Jürgen Habermas munkássága kapcsán kaptak szélesebb figyelmet) sem képesek már választ adni a jelen korszak politikai kihívásaira. Így a legtöbb teoretikus a dominancia és a diskurzusok kérdéskörét kezdte vizsgálni. Vagyis nem az ideológiák versenye, hanem azok viszonya, politikai funkciója és a gazdasági-társadalmi hierarchiák fenntartásában betöltött szerepe került (újra) a figyelem középpontjába. Azt gondolom, hogy a globális kapitalizmus és a posztmodern korszak folyamatainak megértéséhez érdemes talán az egyik legmarkánsabb megközelítést választani közülük, amely egészen napjainkig meghatározó a baloldali társadalomkritika oldalán: az úgynevezett domináns ideológia nézőpontját.

KULCS KONCEPCIÓK

Régi és új forradalmak (2021)

Az autonomista nézőpont legfontosabb hozadéka, hogy lehetővé teszi a baloldal szakítását a forradalom (egyre problémásabbá váló) negatív paradigmájával, hogy eljusson a radikális-forradalmi politikát megalapozó új megközelítésmódhoz. A marxista baloldal örökösei úgy gondolják, hogy a kapitalizmus válságai nyitnak utat a változás előtt, hiszen ekkor érzik a társadalom széles rétegei saját bőrükön is, hogy milyen borzalmas a rendszer. Azonban az elmúlt évtizedekben a válságok mintha csak egyre erősebbé tették volna a rendszert, mintha túl régóta várnánk az elégedetlenek és szenvedők forradalmi dühére, amely legyőzi majd vágyukat, hogy a rendszeren belül akarjanak előbbre jutni. A kapitalizmus kárvallottjai nagyon gyakran csak a jelenlegi világ egy olyan változatára vágynak, amelyben nekik áll a zászló. Ezt ismeri fel az új jobboldal, amikor sikeresen szipkázza el a régi típusú rendszerkritika potenciális bázisát. A radikális-forradalmi baloldalnak ezért fordítania kell a dolgokon: a válság által életre hívott forradalmak kutatása helyett azt kell keresnie, hogyan idézheti elő a forradalom a kapitalizmus általános válságát.

POLITIKA ÉS RENDSZERKRITIKA

Baloldal a posztmodern kapitalizmusban (2020)

A posztmodern kapitalizmusnak egyre extrémebb körülmények között kell fenntartania és működtetnie önmagát, megteremtve a kívánatos és normális élet kereteit a társadalom nagy része számára, és ehhez egyre komplikáltabb és direktebb eszközökkel kell előállítania azokat az egyéneket, akik majd beleilleszkednek az élet tőkés kereteibe. A klímaváltozás, a virtuális valóság, a hatalmas megfigyelő apparátusok kiépülése, a globális apartheid rendszerei (például a menekültek elé húzott falak és kerítések), a flexibilis munkaerőpiac, az úgynevezett negyedik ipari forradalom, vagy a ge-netikai robbanás hozadékai stb. olyan sokkhatások, amelyek hatalmas ideológiai-kulturális innovációt igényelnek a rendszer működtetőitől – persze cserébe a profitközpontú gazdaság szolgálatába lehet állítani őket. Emlékezzünk vissza, a mobiltelefonokat megjelenésük pillanatában bunkofonnak hívták, súlyos beavatkozásnak tartották a személyes szférába és a tömegközlekedési eszközökön civilizálatlannak számított használni őket. De a tőkének szüksége volt az infokommunikáció új befektetési területére. Úgyhogy két évtizeddel később az okoseszközök az élet alapjainak számítanak, és az számít különleges pillanatnak, amikor éppen nincs wifi-kapcsolat. Ehhez persze szükséges volt, hogy a társadalmak tagjait újraformálják-átalakítsák, tehát „aládolgozzanak” a mindenkori kapitalista szituációnak és a boldog életről kidolgozott vízióknak.

AUTONOMIZMZUS

A konzervatív korszak illúziója (2021)

“Most ez a feladat áll előttünk, a [konzervatív] korszaképítés feladata” – mondta Orbán Viktor híres tusványosi beszédében 2018-ban. Ezzel a miniszterelnök rábólintott a hazai jobboldali elitcsoportok kulturális térfoglalási törekvéseire. A konzervatív oldalon alapvetően tekinthető meggyőződés, hogy a kultúrharc főszereplői az eszméket képviselő értelmiségi-poitikai körök és fő eszközeik az intézmények és a politikai kurzusok. Eszerint jobboldali és baloldali aktorok versengenek azért, hogy a nekik szimpatikus és az ő hatalmi céljaikat szolgáló elemeket ültessenek el a társadalom nagy többségének a fejében (és lelkében). Innen nézve bírálják az elmúlt ötven év liberális túlsúlyának extrém és vállalhatatlan következményeit – mondjuk az LMBTQ+ kérdések, vagy a „toleráns intolerancia” jelensége kapcsán. A fenti megközelítésben a kultúrának olyan represszív felfogása köszön vissza, amely teljességgel elfogadhatatlan. Valójában ez a megközelítés nem csupán a konzervatívok sajátja, osztozik benne az un. baloldali populizmus és a posztkádárizmus számos képviselje is. Ezen elnyomó kultúrafogalom hívei gyakorta hivatkoznak Antonio Gramsci munkásságára, amikor a politika fő kérdésének azt tekintik, hogy ki gyakorolja a kulturális hegemóniát. Akié a hegemónia – vélik, az alakíthatja a társadalmat, a hétköznapi emberek tudatát (common sense), az a párt, amely rendelkezik az állam és a civil társadalom erőforrásai felett, tömegtámogatást építhet az általa kívánatosnak tartott modell mögé és befolyásolhatja az emberek távlati politikai perspektíváit is. Vagy ahogy Békés Márton megfogalmazza Kulturális hadviselés című kötetében: egyetlen politikai rendszer sem maradhat hatalmon tartósan, amelyik nem képes kulturális korszakot építeni maga alá. Ebben az írásban a kultúrharc állását vizsgálom.

POSZTMARXIZMUS

A posztmarxizmus intellektuális stratégiái (2018)

Kiindulópontom szerint a posztmarxizmus kétféle választ adott a koráb­ban felvázolt válsághelyzetre, a „marxizmus végének" tragédiájára. Az egyi­ket „marxista posztmodem", a másikat „posztmodem marxista" szellemi pro­jektnek nevezem. A megkülönböztetés alapja, hogy mire vezették vissza az egyes szerzők a marxizmus végzetes válságát. (…)
Úgy gondolom, hogy a marxista posztmodern és a posztmodern marxiz­mus megközelítésmódjának különválasztása termékeny és inspiráló lehet a baloldal ma már elkerülhetetlen szellemi megújulásának megalapozásához is – hangsúlyozva, hogy nem lehetséges az új baloldal megalapozása a poszt­modern kérdéskörére való reagálás nélkül. Álláspontom szerint a posztmar­xizmus két intellektuális stratégiájának középpontjában is ez a kérdés áll. Arra vállalkozom, hogy bemutassam e két intellektuális stratégia hozadékait és legfőbb állításait – kiemelt figyelmet fordítva legfontosabb baloldali kép­viselőjük, a marxista posztmodern Ernesto Laclau és a posztmodern marxista Antonio Negri elgondolásaira.

IDEOLÓGIA

Politika a spektákulum korában (2016)

A látszat-valóság-modell szerint a hamis tudat „torz reprezentációként” jön létre, tehát a valóság tudati leképezésének szisztematikus (társadalmi-gazdasági okokkal magyarázható) félrecsúszásáról beszélhetünk. Az ideológiakritikának e formája szerint, miközben minden korban létezik egy „magában való” társadalmi-gazdasági realitás, a társadalom szintjén létrejön ennek kollektív reprezentációja, az a látszat, amely „szükségszerű illúzióként, hamis tudatként elfedi a társadalom tényleges életfolyamatait”. A „valóság válságának” posztmodern/posztmarxista elméletei az ideológiaelmélet szempontjából ennek a látszatot aláásó és a radikális politikát megalapozó leleplező potenciálnak a problémássá válásából indulnak ki. Nem a valóság megismerése, nem az ideológia természetének megváltozása jelentette tehát az elsődleges gondot, hanem hogy „valami baj történt” a valósággal. Álláspontom szerint az elmúlt évtizedekben a látszat-valóság-modell „újrapozicionálásán”, ennek érzékelésének nevében kísérletező teoretikusok koncepciói közül nem csak hatásában emelkedik ki Guy Debord, Jean Baudrillard és Douglas Kellner munkássága.

IDEOLÓGIA

“Tudják, de mégis teszik" Slavoj Zizek és a Valós politikája (2016)

A baloldal nem feltételezheti többé az egyének hamis tudatát saját helyzetüket és szerepüket illetően – ellenkezőleg, az ideológia azokat az illúziókat jelenti, amelyek nevében cselekszünk helyzetünk és szerepünk ismerete ellenére. Központi állításom szerint a zizeki ideológiakritika a „nem tudják, de mégis teszik” hegeli-marxi- engelsi ideológiakritikai pozíció korrekciójaként érthető meg. A formula, amely az ideológiát a „tudják, de mégis teszik” (pszichoanalitikus) parafrázisával ragadja meg, nem egy modernista történetfilozófia része immár (mint Hegelnél és Engelsnél), hanem a posztmodern kapitalizmus logikájának és korszakolásának ideológiaelméleti eszköze. Zizek szerint az ideológia mai formája inkább úgy írható le, hogy mindenki „tudja” az igazságot, de – ez benne az ideologikus mozzanat – az ellenkezőjét hiszi. Mindenki tudja, hogy „nem jó” a rendszer, de tudattalanul hiszi, hogy „mégis jó lehet”.